Az oda zarándokló ma sem tud másra gondolni, mint egy magas szellemiségű, meghatározó alkotógondolkodó személyre, aki nem az önkultusz szóvivője volt, amiként egyetlen igazi alkotó sem, hanem a nemzet gondozója, az aggódó európai patrióta. A II. világháború kitörése előtt kiáltotta-kérdezte: Mi a magyar?
A kiállítás tárgyai a százhuszonöt éve született Babits Mihály esztergomi éveitől – 1924-től haláláig, 1941-ig – korabeli festmények, rajzok, fotók, kéziratok, képeslapok, folyóiratok, érmek, amelyek a költő előhegyi, városi életének sajátságos jelzései a barátok, hozzá kötődő alkotók „kézjegyei”. Nem egy levél vagy festmény a kor irodalomtörténeti fejezetében, a babitsi életmű még hiányzó részleteiben figyelmet keltő: nem zárult még le az eddigi módon vizsgált ismert tizenhét esztendő, amelybe az esztergomi nyarak története foglalható.
A szempont ezúttal teljesen új: főleg a kor képzőművészeti tükrében láttatni az említett időt. Fiatal művészettörténész-jelölt, Szabó Ágnes rendezte, gondolta el így a kiállítást, hol olvasható néhány kevésbé ismert vagy elfelejtett név is, például a jobbára a város életéhez kötődő Einczinger Ferencé. De Tipary Dezső vagy a már alig ismert, Angliában elhunyt Simon György János képzőművészeké is. Ez utóbbit Szabó Lőrinc mutatta be a költőnek. Babits szorosabb esztergomi baráti köréhez tartozó, középosztályt képviselő tanárok, művészek és a nemrégiben újra ajtót nyitó Központi Kávéház a kor sajátságos szellemi arculatához úgy tartoznak, hogy az Előhegy pihenő, ösztönző otthona a társas együttlét oldott derűjében egyáltalán nem az elefántcsonttorony (eddigi) képzetét kelti, hanem élet és mű szoros szövetségében azt az időtlen értéket aranyozza be, amely csak így válhatott teljessé. „Esztergom lélekben és kultúrában él: ez a hagyománya. Hiszen Szent István városa ez, aki először jegyezte el országa lelkét az európai kultúra lelkével…” mondta a költő 1937-ben, amikor köszöntötte a várost. Megvallása ez annak, amit a kiállítás is igazol, s ha hozzávesszük: Babits esztergomi nyarain kapcsolatban volt egyháziakkal is: például Lepold Antal régész-tudóssal, Városi István teológiai tanárral, Szent Ágoston fordítójával, az imént idézett babitsi mondatok még erősebb nyomatékot kapnak…
E sorok írója megnyitójában a helyi fiatal kutatók jelenlétét emelte ki, akik Esztergom lelkét a babitsi életmű további vizsgálatával – az összművészet jegyében – tovább gazdagítják, segítik a város középosztályának összetartását. Közülük kiemelkedik a már említett Szabó Ágnes és a tanárnő-muzeológus Tóth Franciska.
A figyelemért, gondosságért a kiállítás megrendezésében köszönet illeti Csombor Erzsébet levéltári igazgatónőt és Wöllner Pált, a megyei közgyűlés elnökét.
(A kiállítás november 21-ig látható a nevezett levéltárban -Vörösmarty u. 7.)
Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb a város, és túlnan látszik a szemközti dombról a komoly bazilika.
(…)
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ… Idegen katonák
s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
amit éppúgy védjen a törvény és a rend?
(…)
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a Menny különb bazilika.
(Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról – részletek