Ágoston sem akart lemaradni. Egyetlen ismert versében népies ritmusban, közszavakkal énekel és hirdeti szenvedélyes meggyőződését: Mind, akik Békére vágytok, nézzétek az Igazságot… / Mint kivetett háló a Mennyeknek birodalma, / mely felé gyűl mindenünnen millió hal, vegyes fajta…
A hippói püspök életvalósága akkor kerített igazán „hálójába”, amikor évekkel ezelőtt Ostia Antica partján, a tenger mellett festőművész barátommal megálltunk a kápolna falmaradványa mellett, amely 387-ben még fogadta Mónikát, Ágoston édesanyját, az imádkozó hálaadót, s látta örömkönnyeit, mert fia hazatért bolyongásából, és az atyai ház hűséges lakója lett a fölvett keresztség által. A trichora ívére elhelyezett márványtábla az anyáért elmondott imádság részletét nyújtja latin feliratában a látogatónak. Ágoston ezzel búcsúzott a fogadóban elhunyt Mónikától, akivel Afrika felé indult volna a tengeren: „Másfajta könnyeket hullajtok eléd most megholt szolgálódért, Istenem. Megrendült lelkemből patakzanak ezek, míg fürkészem az Ádámban elhunyt valamennyi lélek veszedelmeit. Új életre kelt Krisztusban anyám. Már akkor, midőn testétől még el sem szakadt lelke, úgy élt, hogy hite és erkölcse miatt dicséret illeti nevedet. Ámde nyugodtan mégsem állíthatom: attól a perctől kezdve, hogy a keresztségben újjászülted őt, parancsod ellen soha egyetlen szó sem hagyta el ajakát. Maga az Igazság, Fiad jelentette ki: »Aki pedig azt mondja atyjafiának: bolond, méltó a gyehenna tüzére.« És jaj még a dicséretes életű embereknek is, ha nem veted latba irgalmasságodat, amidőn megítéled őket. Mivel azonban nem kutatod kínzó aprólékossággal a gonoszságokat, bizalommal reméljük, hogy kegyelmes elnézésre találunk nálad.”
Az a kor sem volt jobb a mainál, a mostani sem rosszabb annál. Az újjászületés ágostoni hite és reménye azóta is adott.
Hippo püspökében volt valami mérhetetlen finomság, amely arra ösztönözte, hogy a kifejezés által „mintegy simogassa a dolgokat”, amelyektől el kell szakadnia. Az elszakadás nála „olyan mozdulat, amely a virágnyílás édességére emlékeztet” – írja François Varillon. Ez onnan van, hogy „amikor lelke elhagy egy tárgyat egy magasabbért, biztos örömmel érzi: megtalálja a magasabb tárgyban”, de a többet, a jobbat. A legmagasabb izzású életben élet és elmúlás nem áll szemben egymással. S tudni a többet, a többletet: Isten teremtő ajándékát, maga a vallás, amely lényegünkkel születik.
