Az orgona halk hangzatokra vált, s mintha csupán néhány síp szólna. Az összefüggések fölfedezhetők Ignác életéből, aki maga is zenekedvelő volt, s népének szenvedélyével tudott csalóka melódiákat lopni ifjan „szép hölgyek szívébe”. De azok az orgonasípokhoz hasonlítható szál-hangok már másról tudósították: nem Granadát kell meghódítania, hanem önmagát a szabadság „börtönébe” vetni. „Isten és a világ csodálatos harcot vívott benne” – írja a pamplonai csatában megsebesült Iñigo lovagról Hugo Rahner. Ez a modern érzés a reneszánsz fiatalban eldöntötte sorsának alakulását. Az élt benne megtérése után, amit későbbi „földije”, Miguel Unamuno, a költő a XX. században ekként fogalmazott: „Szüntelen agóniában kell élnünk, hogy megérdemelhessük a halhatatlanságot.” Ehhez ignáci kemény tudat s akaraterő szükséges. Benne igazán sosem áradt el az akarathiány – még legsötétebb napjaiban sem a Manresában, a visszavonultság barlangjában, ahol szinte az öngyilkosságig jutott el. Az én krízise próbálta leteperni? A lelkiismeret aggályainak pokla? Utóbb ezt írta: „Mint amikor fonalra gombolyítunk valamit, úgy gondolta át múltja bűneit…” A puszta üressége kétségbeejtette…
Ignác megtérése nem mondható gyorsnak: „Ha világi gondolatokkal foglalkozott, abban ugyan nagy tetszését lelte; de… belefáradva abbahagyta…” A belső hullámzás idővel mérhetetlen szenvedést jelenthet. A kemény katona nem engedett, sötétsége mélyén az a Bölcsesség jelent meg, aki az Anya karján ül. A Loyolákról történész írta: „Azoknak a baszk családoknak tagjai ők, akik címert akasztanak házuk kapujára, hogy könnyebben igazolják az életükben napirenden lévő gonosztetteket.” Ignác tisztában volt ezzel, vezeklései nem az önmanipulálás eszközei, kisírt szemeit belülről fakadó sós cseppek marták vörösre. A zarándokét, „aki Krisztusért félkegyelmű lett”. Ezt barátai mondták róla. Távolról látta az „Úr emberségét”, de nem torzította el a „nehézkes értelem”.
Az az óra formált a baszk Iñigóból Ignácot, amely a Cardoner folyó partján találta: „Amikor megtette az út egyik szakaszát, leült, tekintetét a folyóra szegezte. Szellemének szeme nyiladozni kezdett. Nem mintha látomást látott volna, hanem sok mindent megismert és megértett… Minden új színben tűnt fel előtte.” A folyó mentén, a Del Tort keresztnél. Attól kezdve megfogta „a fölfedezés”: Krisztus ma is itt van, „országa ma is vívja küzdelmét az egyházban, a szellemek harca tovább tart minden korban és minden szívben, és mindig a szegénnyé lett Isten keresztjén dől el”.
