A megfogant gyermekek megszületéséért és életük méltóságáért bemutatott május 12-ei szentmise utáni beszélgetés mottója a következő, megdöbbentő kérdés volt: „Mit tennél, ha az érettségi évében megtudnád: gyermeked lesz?”
Az akkor tizenkilenc éves Zsófi először örült – aztán a félelem következett. Majd a kérdések végeláthatatlan sora: mi lesz ezután? Együtt vagy egyedül? Van jogom élet és halál felett dönteni? Hogyan fogom elvégezni az egyetemet? Hogyan fogok a szüleim elé állni? Hogyan fogok a templomi közösség szemébe nézni? Mi lesz a kapcsolatunkkal – és egyáltalán: akarom-e a másikat? Kibírom én ezt? A kérdésözönnel vette kezdetét az az áldott és nehéz kilenc hónap, amely Eszter érkezését megelőzte.
Zsófi tanúságtételében megismertette velünk életüknek a babamagazinok csábító, de hamis világával szembeni valóságát, azt az utat, amelyet Eszter fogantatásától kezdve a születéséig bejártak, és azóta járnak. Eszter ma négyéves óvodás kislány, édesanyja pedig diplomás, huszonnégy éves fiatal. Azért számolt be életének legmélyebb, egyszerre megrázó és felemelő szakaszáról, mert bízik abban, hogy ezzel másoknak erőt tud adni ahhoz, hogy kiálljanak gyermekük élete mellett.
Zsófi és Jani 2006 őszén nagyon nehéz döntések és vállalások elé nézett. Zsófi családja vallását gyakorló, hívő katolikus, a középiskolai éveit egyházi intézmény falai között töltötte, és ahogy a hasonló korú és értékrendű fiatalok, régóta tagja volt egy plébániai közösségnek. Nem volt könnyű vállalnia a helyzetet a néha csupán hírre éhes ismerősök előtt.
Az akkor még igen fiatalnak számító Zsófi fejében is megfordult a gondolat: lehet, hogy nem tudja vállalni megfogant gyermekét. Gyötrődés, kétség következett, az abortusz és a gyermek megtartása közötti ingadozás határozta meg minden percét. Senkire sem számíthatott igazán. Tudta: akárhogyan is cselekszik, a felelősség az övé marad.
Végül döntött, és időpontot kapott a műtétre. A kórházban bevezették őket egy kórterembe, ahol a nővér rámutatott egy ágyra, majd faképnél hagyta. Személytelen, rideg környezetben kellett várakoznia a következő lépésre…
Innen fordultak vissza. Nem volt könnyű, mégis sikerült. Annak ellenére, hogy azt még mindig nem látta: hogyan tovább? Együtt a párjával? Vagy egyedül marad a babával? A döntés meghozatala utáni békét és felszabadultságot pedig az árnyékolta be, hogy édesanyja nem tudta támogatni és kísérni nehéz útján.
Négy évvel ezelőtt, 2007. május 30-án életet adott Eszternek, aki azóta már óvodás, édesanyja pedig – a megenyhült szülők, támogató testvérek és barátok segítségével – huszonnégy évesen diplomás környezetmérnök. Nagyon nehéz kilenc hónap volt, nagyon küzdelmes döntés – de igent mondott az életre. Az önmagának való megbocsátás azonban – mint mondja – a mai napig tartó folyamat.
Kérdések, kétségek, vívódások és mély vágyak természetesen vannak az ő életében is – Jani mellette van, aki azonban nem vette el, pedig Zsófi szeretne szentségi közösséget és kistestvért Eszternek…
A beszélgetés végén fényképek felől érdeklődtem. Zsófi előszedett a táskájából egy kis papírt, melyet a legutóbbi anyák napjára kapott: a négyéves Eszter festékbe mártott kezének nyoma volt rajta.
Pilinszky János sorai jutottak eszembe: „Hová rejtsem kezeimet? / Anya, a te kezedet örököltem. / De királyságom, tudom, nem kívánod. / Lemondok hát, / odahagyom a kéretlen hatalmat. / Itt a kezed. Ki vagyok fosztva. / Újra semmim sincs, édesanyám.”
