A Katolikus Karitász országos jelentéséből azt látjuk, hogy majdnem a nagy állami segítőrendszerekéhez fogható mértékű volt a katolikus közösség segítsége. Idén belénk vésődött, hogy nem elég csak technikai segítőszervezetként működnünk, hanem ki kell fejeznünk a szeretetünket, ki kell fejeznünk azt, hogy mi Krisztus jó híre alapján adjuk a bajba jutott embernek azt a keveset, amit adni tudunk. Úgy látom, ebben az ügyben nemcsak a kommunikáció mennyiségét, hanem hangjának tisztaságát is sikerült javítanunk. Világos, hogy nem versenyzünk senkivel, de nem is pusztán az e világi problémák megoldása a végső cél. A segítő szeretet egyben Krisztus szeretetét is jelenti számunkra, hiszen ő mondta azt, hogy amit eggyel tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek.
Úgy érzem, hogy katarzison ment át a magyar egyház az idén. Sok más fontos eset is volt ebben az évben, az ország társadalmában – tudjuk, hogy különböző jelentős változások történtek –, de voltak jelentős események a világegyházban is. Számomra nagy élmény volt az őszi szinódus a Közel-Keletről. De szomorúan sorolhatom a keresztények elleni gyilkosságokról, merényletekről, robbantásokról szóló híreket is, melyek a világ számos országában új és új vértanúkat adtak egyházunknak.
– 2011 első felében Magyarország az Európai Unió soros elnöke. Hozhat ez valamilyen változást a magyar katolikusok életében?
– Azt hiszem, hogy ez az időszak alkalom arra, hogy hazánkat a jó oldaláról ismertebbé tegyük Európában. A tervekben olyan programok szerepelnek, mint például egy koncert, amit Magyarország a szentatyának ajánl föl Rómában, de olyan akciók is lehetnek jövőre, amelyek az európai problémák megoldására irányulnak. Az alapvető emberi értékek helyzete az unióban, de az unió határain kívül is, az egész nyugati civilizációban olyan téma, amelynek ügyében világi társadalmak és hívő keresztények hasonló értékekért dolgozhatnak együtt. Ha így alakul, akkor biztos, hogy ez kegyelmi időszak lesz. Vannak olyan problémák, például a cigánykérdés, amelyek az EU-elnökség ideje alatt komoly tudományos konzultációkat kívánnak, de lehet, hogy számszerűen, gazdasági adatokra lebontott programok megalkotása is elérhetővé válik. Számunkra, egyházi területen világos, hogy Szlovákia, Románia és Bulgária egyházával kell együttműködnünk. Pontosabban egyházaival, hiszen az ortodox egyházak is partnereink a párbeszédben. Fel kell mérnünk a leginkább munkanélküliségtől sújtott, a legkevésbé képzett lakossággal rendelkező zónákat ebben a térségben, és az Európai Uniónak címezve meg kell jelölnünk a munkahelyteremtésre irányuló kéréseinket vagy javaslatainkat. Hiszen a munka az az út, amin keresztül a legjobban be lehet tagozódni egy társadalom közösségébe. Egyébként nem távolról kell nézni a problémával küzdő embereket és közösségeket, hanem a helyszínre kell menni, jelen kell lenni köztük.
– Bíboros úr az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke. Ebbéli minőségében tudja-e segíteni a magyar EU-elnökséget?
– Amiben az egyházak segítségét kérik az elnökség működését illetően, abban természetesen állunk rendelkezésre. Minden értékért, amit az egyház magáénak vall, mindenkivel, aki ilyen értékeket képvisel és támogatni akar, szívesen együttműködünk. Ez így volt az elmúlt évtizedekben is. Nagyon fontosnak érzem azt, hogy az EU-elnökség és esetleg még az azt követő periódus is alkalmas lehet arra, hogy bizonyos közös emberi értékekről őszintén és a kérdések súlyának megfelelő mélységben legyen szó Európa-szerte. Például a családra gondolok. A magyar egyház most meghirdette a család évét. Egyházunk Madridban tartja nyáron az ifjúsági világtalálkozót, ahol a szentatya is jelen lesz. Ezeknek az eseményeknek üzenete van, hiszen mi az élet, a család, a közösség értékeit nagyon magasra helyezzük. Azt gondoljuk, sőt azt valljuk, hogy az atomizált ember, aki nem tanul meg alkalmazkodni a másikhoz, felelősséget érezni a másikért, boldog sem lehet igazán. Nem hobbi az, hogy családokat alapítanak, vállalnak az emberek, nem hobbi az, hogy gyerekeket nevelnek, hanem az egész közösség és a kultúra továbbélésének a lehetősége és egyben az emberi boldogság megélésének útja. Persze ez a föld, nem a mennyország. Olyan boldogság ezen a földön nincs, hogy fáradság, gond, szenvedés ne járulna hozzá. De ha ezt tudatosan vállaljuk, ha vonz bennünket az az érték, amit az életünkkel meg tudunk valósítani, akkor a teher is könnyebb. Természetesen a társadalmaknak az anyaságot és a családot támogatniuk kell. Ez nem szociális támogatás. Arra is szükség van, az is komoly kérdés, de a családok támogatása nem más, mint befektetés a jövőbe. Az e téren szerzett tapasztalataink megosztásával és a cselekvő segítség megszervezésével is hozzájárulhatunk a remélhetően sikeres EU-elnökségi időszakhoz.
– Magyarországon az elmúlt évben jelentős változások történtek társadalmi-politikai téren, a választások átrendezték az erővonalakat. Ezek miként érintették a katolikus egyházat?
– Nem érintik közvetlenül. Közismert, hogy nem vagyunk politikai párt, mi nem nyerünk és nem veszítünk választásokat. Értékeket vallunk, örülünk annak, ha valaki ezeket az értékeket vállalja. Minél nagyobb mértékben vállalja, annál inkább van terünk arra, hogy együtt gondolkodjunk. Nehéz helyzetben van az ország, és bizonyos értékek vállalása, bizonyos értékek elismerése még nem jelenti azok hatékony szolgálatát. Komoly, kemény munkára és folytonos figyelemre van szükség, hogy az egyébként elég nehéz körülmények között mégiscsak elérjük az életnek, a kultúrának, a társadalomnak a felemelkedését, az értékek megszilárdulását. Kihalófélben levő ország vagyunk, ez demográfiai tény, ezzel szembe kell nézni, és ha ehelyett másról kezdünk beszélni mint lényegesebbről, akkor eltévesztjük a hangsúlyt. Az első dolog tehát, hogy élni kell. Ha tisztességesen akarunk élni, értéknek fogadjuk el a nemzeti kultúrákat, hiszen a Teremtő akaratából jöttek létre, és a népek kultúrái, a nyelvek, a bennük rejlő tapasztalatok világa az ember, a különleges adottságokkal és méltósággal rendelkező ember gazdagságát fejezik ki. Ha ez így van – és ez így van –, akkor felelősséggel tartozunk a magunk kultúrájáért is, de van okunk – hitünk alapján különösen – arra is, hogy más kultúráját megbecsüljük. Ebben az értelemben az értékek iránti szeretet, az értékek elismerése tényleg szívbéli megtéréshez vezethet. Máshová tesszük az életünkben a hangsúlyt. Jobban, intenzívebben akarunk bizonyos dolgokat, és ez erő. Nagy erő. Egy embernek, egy családnak vagy egy népnek nemcsak pénzben lehet kifejezni az erőtartalékait, hanem a szívünk erőtartalékait is mozgósítanunk kell. Erre biztos, hogy itt az alkalom.
– Mit gondol az új magyar alkotmányról?
– Az kétségtelen, hogy 1949 óta a magyar állam, a magyar társadalom, a magyar gazdaság és a magyar kultúra alapvetően megváltozott, éppen ezért egy szerkezetében is új alkotmány elkészítése indokolt. Így látta ezt egyébként bizonyos mértékig már a Horn-kormány is, hiszen abban az időben a kétharmados parlamenti többség alapján készült egy alkotmánytervezet. Az egyházaknak is megküldték véleményezésre, de végül szavazásra nem terjesztették be, mert letelt a kormányciklus. Ebből is látszik, hogy mások is próbálkoztak már alkotmány szerkesztésével, nem idegen ez a társadalomtól. Bízunk benne, hogy technikailag is, tartalmilag is sikeres lesz ez a munka.
– Helytállt a hazai katasztrófák kezelésében az egyház?
– Elég jól nem lehet helytállni, mert a bajok nagyok. De ahhoz képest, hogy az előző években hogyan reagáltunk, most, éppen mivel sok volt a katasztrófa, mintha egy kicsit szervezettebben sikerült volna segítenünk. Mintha jobban hírt adtunk volna a társadalomnak erről. Sokan vagyunk, akik személyesen is részt vettünk ezekben a munkákban, nem csupán azzal, hogy egy bizonyos összeget adományoztunk. Így is van ez rendjén. Megint csak a szívünk erőtartalékairól van szó: ez az erő a plébániai karitászcsoportokban érzékelhető leginkább. Ezek a csoportok nem a nagy katasztrófák miatt alakultak, inkább a mindennapi szükségletek kezelésére. Körükben tapasztalható igazán, hogy az önkéntes, személyes segítség pénzben nem mérhető. A magányos, elesett, idős emberek látogatása ilyen tevékenység. Vagy annak a fölmérése, hogy a területen kik azok, akik szemérmesen szegények. Nem elsősorban azok, akik mindig bekopognak, hogy adjunk egy kis pénzt, hanem akik legalább annyira rászorulnak, ám dehogy kérnének mástól. Ehhez ismerni kell az embereket, ismerni kell a területet, látni kell, kinek mire van szüksége. Sorra látogatom a karitászcsoportokat, ebben az évben negyven plébánián voltam. Idén tavasszal a katasztrófáktól függetlenül egy olyan akciót is kellett szerveznünk, amilyet már hosszú évtizedek óta nem: élelmiszerakciót. Arra kértük a híveket, hogy tartós élelmiszereket hozzanak a templomba, s ezekből csomagokat állítottunk össze és osztottunk szét. Meghívtak karitász-ruhaosztóakcióra, azt mondták, reggel nyolctól délután kettőig tart. Ám aztán csak fél tízig tartott a ruhaosztás, mert addigra elvitték már az egész halmot. Ez azt mutatja, hogy sok szegény ember van az országban, akikhez nemcsak a nagy rendszerek logisztikájával, hanem a szívünk erőtartalékaival, emberségünkkel lehet, de kell is közelednünk és segítenünk.
– A világ az ész mindenhatóságát hirdető, istentagadó materializmustól elszakadva kezd visszatérni a hithez?
– Azt hiszem, hogy az ész kezd eltávolodni a materializmustól. Ma a természettudomány nemigen dobálózik azzal, hogy mit értsünk az anyag fogalmán. Sőt az anyagot és az energiát különleges, egymásba alakuló valóságként mutatja be éppen a természettudományos kutatás. Már az értelem és az érzelem elkülönítése is bizonyos mértékig fikció. Sokfélék a képességeink, bizonyos, hogy többfélék, mint amennyit mi magunk számon tartunk. Nagy titok az ember saját maga előtt is. A teremtő Isten ismer minket igazán. Manapság az istenhit kérdésében a világban sem elsősorban onnan indulunk ki, hogy nem anyagi valóság, szellemi valóság. Amikor mi iskolába jártunk, akkor az ideológia materializmus címén azt mondta, hogy ami nem anyag, az vagy nem is létezik, vagy az anyaghoz képest létében másodlagos. Ez azt jelenti tehát, hogy az anyag és a szellem különbségét valamiképpen szem előtt tartották Hegel nyomán. Ugyanakkor ha megkérdezte az ember, hogy mit értünk anyagon, akkor végül is Leninre hivatkozva azt mondták, hogy mindazt, ami létezik. Ilyen értelemben nem volt tovább kérdés. Már akkor is látszott, hogy az anyag fogalma elég problematikus, főleg hogyha a szellem elsődlegességét tagadni akarják. De ha egy kicsit régebbre megyünk vissza, mondjuk Arisztotelészig, akkor kiderül: nem az anyag és a szellem volt a probléma, ott az istenkérdést sem úgy vetették fel, hogy tisztán szellemi valóság, hogy nem anyagi valóság, hanem a tökéletest keresték. A tökéletest, aki mindennek az oka, aki mindennek az alapja, akihez mindent viszonyítani lehet. Ebben az értelemben ma a kérdés egyáltalán nem nehezebb, sem nem idegenszerűbb, mint száz, ezer vagy kétezer évvel ezelőtt. Természetes, hogy a képünk az Örökkévalóról változhat. Egy mai európai értelmiségi nagyon nyugodt szívvel és nagyon is emelt fővel lehet istenhívő, mert nincs olyan tudományos tény, amely ennek a meggyőződésnek az útjában állna. Hát ilyenek vagyunk mi, emberek, de a kérdés ott van a világmindenség mélyén, és annak a végéig saját erőnkből nem tudunk tapasztalati úton eljutni – mármint empirikus tapasztalás útján, mert van lelki tapasztalás is, van olyan tapasztalás, ami már a kinyilatkoztató Istennel való kapcsolatot jelenti. Ebben a tekintetben a karácsony nekünk a legnagyobb öröm, mert azt valljuk meg ilyenkor, hogy nemcsak nekünk kell spekulálnunk azon, van-e Isten, hogy mi a feladatunk ezen a világon, van-e értelme, van-e értéke az életünknek. Ilyenkor, karácsonykor a mi e világi, józan gondolkodásunkon túlról maga az Isten indul meg felénk, ő akarja közölni magát velünk, méghozzá úgy, ahogy mi képesek vagyunk fölfogni. Jézus Krisztusként, emberként jött el közénk. A tudományos-fantasztikus regények azt firtatják, hogy ha volna más értelmes lény a világmindenségben, hogyan tudnánk mi azzal kommunikálni. A kommunikáció egy másik típusú értelmes lénnyel óriási kérdés. Hát még az Istennel! De szerencsére ezt a kérdést nem nekünk kell megoldani. Ezt ő oldotta meg. Ez a karácsony nagy üzenete.
– Karácsonykor megnyílnak a szívek, kicsit mindannyian gyerekké válunk, várjuk a csodát, az örömhírt. Bíboros úr hogyan tölti az ünnepet?
– Természetesen nekem a gyerekséget, a karácsony melegét a szolgálatomban kell átélnem. Nincs másik karácsonyom, abban kell teljesen jelen lennem. Abban és ott, amit az egyház liturgiája kifejez. Jó volt az, hogy papnövendék korunkban ilyenkor a teljes zsolozsmát gregorián dallammal, közösen énekeltük, hogy az ünnepélyes liturgia minden részletét megismertük, ezért most, ha az ember személyesen nem is végez el minden lehetséges liturgikus cselekményt, azért ezekben az ünneplésekben benne van mindaz, amit az egyház érez. Itt, a prímási palotában is meggyújtjuk a karácsonyi gyertyát. Hogy mikor? Úgy este tizenegy körül, amikor Esztergomból már visszaérkezünk, az ottani ünneplés után, de az éjféli misére még nem indultunk el a pesti bazilikába, hogy aztán majd kora reggel megint visszamenjünk Esztergomba, az ünnepi szentmisére. Ilyenkor szoktam eljárni olyan csoportokhoz is, amelyek tagjai nagyon örülnek karácsonykor, ha találkozunk. Siketekhez, látássérültekhez, szenvedőkhöz. Némelyik évben a börtönbe is ilyenkor látogatok el. Az ilyen találkozások sorozatát jelenti nekem a karácsony szent napja.
Fotó: Bókay László
