Vagyis azoknak a hölgyeknek, akik komolyan veszik és megfogadják Coco Chanel híres jelmondatát: „Nincs jövője annak a nőnek, aki nem visel parfümöt.”
E sorok írója nagyra becsüli Coco Chanelnek, az egykori Gabrielle Bonheurnek, Albert Chanel vándorkereskedő és Jeanne Devolle varrónő (olykor mosónő!) házasságon kívüli gyermekének biztos ízlését, eleganciáját s rengeteg munkával, ötlettel létrehozott divatbirodalmát. Most mégis egy kissé szokatlan megközelítést kínál ennek a nagyszerű életútról s annak egy különösen fontos szakaszáról szóló könyvnek a világához. Nem elsősorban a kiválasztottak öltözködési és illat-eleganciáját, hanem a regényen átvonuló nagyon intenzív és hiteles lelkiséget helyezve a középpontba. Erre az útra maga a szerző vezetett rá, amikor a ciszterciek aubazine-i árvaházában élő, anyja halála után végleg elárvult kis Chanel-lány emlékeivel indította művét: „Az árvaházi gyerekek számára azonban, amilyen ő, a magányos fiatal lány is volt, a zárda kertjéből származó illatok megmaradtak távoli álomnak… A növendékeket mosódézsában, olcsó szappannal súrolták le rendszeresen, hogy eltüntessék róluk a földeken vagy a konyhán végzett munka piszkát, és hideg veríték és a kimerültség szaga helyett a tisztaságét árasszák.” Illatozásról szó sem lehetett.
A kis Gabrielle illatéhsége, illatalkotási vágya már sikeres ruhatervező és üzletasszony korában újra felerősödött, amikor így, a Chanel No 5 megálmodásával – természetesen egy neves parfümőr, Ernest Beaux, az orosz cári család egykori illatkomponistája segítségével – létrehozta és 1921-től forgalmazni is kezdte ezt a nevezetes illatszert. Amely felé élete egyik nagy szerelmének, a Boy ragadványnévre hallgató Arthur Capelnek, a gazdag szénszállító és lovaspólós angol úriembernek halálos autóbalesete után tette meg az első lépést. Egy új parfümmel és a legendás „kis fekete ruhával” akart méltó emléket állítani
a számára nagyon sokat jelentő férfinak.
A történetnek ez a részlete számomra nem más, mint a következő bibliai idézet megtestesülése: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róm 8,28).
Arra, hogy a nagyvilági életet élő egykori árvából sikerei, veszteségei és szerelmei forgatagában sem veszett ki az istenhit és az Isten iránti szeretet, ékes bizonyítékokkal szolgál a regény számos további részlete. Főként az az epizód, amikor 1921 nyarán Coco Chanel a keserves gyászmunka után a meggyilkolt II. Miklós cár unokatestvérével, Dmitrij Romanov herceggel, Raszputyin egyik fő ellenségével sajátos zarándokútra indult. Franciaország szerte felkeresték a kettejük hitéleti gyökereihez köthető nevezetes templomokat, így a Monte-Carlóban található orosz ortodox székesegyházat, majd a kis Gabrielle-t felnevelő rend templomát, végül pedig a nizzai Szent Miklós-székesegyházat, amely a legnagyobb orosz ortodox templom Oroszország határain kívül. Ez a katedrális Dmitrij nagyanyja, Alexandra Fjodorovna cárné rendeletére épült, a híres moszkvai Vaszilij Blazsennij-székesegyház mintájára. A templomban váltott, csaknem hitvesi csók után a megszentelt légkörben felébredt a divatkirálynőben hivatásának hívó szava is: „Gabrielle-t vonzotta az ismeretlen varázsa, lelki szemei előtt a kupola kék-arany ornamensei tunikák, hosszított fazonú zakók és prémmel szegélyezett kabátok hímzéseivé változtak. A székesegyház hagyományos díszítése megmozgatta a fantáziáját, mint a gyertyafény Márk evangélista képmását attribútumával, az oroszlánnal, Gabrielle csillagjegyével. Végül Dmitrij, hogy jelezze, távozhatnak, megint keresztet vetett, Gabrielle pedig katolikus szokás szerint követte a példáját.” A Dmitrij-szerelem véget ért ugyan, az áthidalhatatlan társadalmi különbségek miatt, de a férfi nővére, Marija Pavlovna varázslatos hímzésmintákkal díszítette a Chanel-féle orosz kollekciót.
Igen, veszteségekkel teli élet volt ez, amelyen Stravinsky és Picasso rajongása sem enyhíthetett, de voltaképpen az elveszített szerelmek is tovább éltek az alkotásokban. Az egykori Bouquet de Catherine – Katalin csokra – illat és a Chanel No 5 hagyományos üvegcséinek formája például haláláig életének legfőbb lelki társára, az orosz uralkodócsalád sarjára emlékeztethette az elegáns öltözékek és az illat törékeny nagyasszonyát. A regény élményt ad a parfümrajongóknak épp úgy, mint a nem chaneliánus olvasóknak.
(Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata. Fordította: Várnai Péter. Kossuth Kiadó, Budapest 2018)
