„Hungarikum vagyunk”

Fotó: Merényi Zita

 

Társulatának kultusza van, amely húsz év múltán sem lanyhul. Az új meg új előadásokat egyre gyakrabban a korábbiakhoz, a csúcspontokhoz mérik, Pintér Bélát Pintér Bélával hasonlítják össze, önmagához viszonyítva értékelik-kritizálják. És ez, noha furcsa, nem véletlen: egyedisége miatt nehéz bárki mással, bármilyen egyéb színházi teljesítményekkel összevetni. Csak egy biztos: hogy húsz éve képes új lenni, és még nem talált versenytársra.
Nemrég sokadszorra is megnéztem a Parasztoperát, és közben megdöbbentő felismerésem támadt: 2002 óta, amikor először láttam, mint valami időkapszulában, sikerült megőrződnie ugyanannak a hatásnak, amit, akár egy varázsdobozból, újra meg újra elő tudnak csalogatni. Írtam is utána Szalontay Tündének, hogy milyen frenetikus volt ez az elmúlt húsz év Önökkel, a társulattal. De előadás közben azt mondtam magamban: amit látok, az valójában nem lehetséges. Ennyire ugyanaz és ugyanolyan nem maradhatott minden! Lassan érettségizik az a gyerek, aki akkor született. Önök mintha mégis képesek lennének hangról hangra, mondatról mondatra, poénról poénra ugyan­azt adni és átélni. Hogyan élik meg ezt belülről? Mi a titka a továbbra is időtlenül elevennek tűnő erőnek, hatásnak?

– A hatás, amiről beszél, nagyrészt a műfajból következik: abból, hogy ez egy opera, amely hangról hangra le van írva. Mi pedig másodpercről másodpercre tudjuk, mikor mi következik. Segít az is, hogy minden előadás előtt próbálunk, és így módunk van karbantartani a darabot. Nem avult el 2002 óta, mi pedig még nem öregedtünk ki a szerepekből.

Mégis: nem illúzió csupán, hogy bármi is ugyan­az maradhat két évtizeden át?

– A koncepciónk, hogy ugyanaz maradjon. Mi nem változtatunk: nem írok át mondatokat, jeleneteket. Viszont arra törekszünk, hogy ennek a megőrzött azonosságnak minden pillanata tökéletesen élő legyen.

Dunai Tamással beszélgettem egyszer az időtlen színpadi pillanatokról, amelyekről doktori dolgozatot írt. Szerinte a fő kérdés az, hogy ugyanazon pillanatok sokszori megismétléséről, egyfajta másolásról, vagy minden egyes esetben, előadásról előadásra az újraszülésükről, újjáteremtésükről van szó. Mi ennek a vegykonyhai titka az Önök gyakorlatában? Mit kell tenni annak érdekében, hogy ami egyszer ütni tudott, évekkel vagy évtizedekkel később is frissnek tűnjön? Vagy ne is tűnjön, hanem valóban friss legyen, mintha ott és akkor születne meg?

– Ha rosszabb passzban van a színész, elég, ha csak úgy tűnik. Más esetben át is éli. Színésze válogatja, hogy az átélés milyen szintje milyen sűrűn adatik meg. Az ugyanis kegyelmi állapot, nem automatizmus. A szándék azonban mindig ugyanaz: az illúziókeltés. Például amikor sírni kell: míg egyik este valóban sírunk, egy másik este csak az illúzióját tudjuk adni. De ez nem hiba.

A társulat alapítása óta húsz év telt el, ezek az Önök szárnyalásának évtizedei. A hatásuk egyre tágabb körű, és bármilyen képtelennek tűnik, még mindig léteznek olyan emberek, akik csak most ismerkednek Önökkel. Mit gondol, mi lehet ennek a két évtizedes népszerűségnek, mondhatni trendiségnek az oka?

– A népszerűség oka az, hogy fontos nekünk a néző. Partnernek tekintjük. Személyes történeteket adunk elő hitelesen.
A tragikumot és a komikumot úgy vegyítjük, hogy folyamatosan fenntartsuk a figyelmet, és megteremtsük a valóság illúzióját.

Egyre ismertebbé és elismertebbé válásuk folyamata hogyan hatott vissza Önökre, és személy szerint Önre?

– Attól, hogy népszerűek lettünk, nem tudok könnyebben darabot írni, és azt hiszem, más téren sem változtunk jelentősen. Rengeteget játszunk, havonta legalább húsz este színpadon vagyunk. Ez nagy fegyelmet, jó munkabírást kíván, akárcsak számomra az, hogy újra meg újra leüljek írni.

Mennyiben kap és él meg mást egy ma csatlakozó néző egy tíz vagy húsz évvel ezelőttihez képest? Az Ön szándéka hogyan változott ebből a szempontból? Mennyire tudja uralni és nyomon követni azt a hatást, amit az előadásaikkal kivált? Vannak-e ezen a téren jól meghatározott céljai, például a társadalmi szemléletformálás?

– Az utóbbira egyáltalán nem törekszem, nem képzelem magam a társadalom tanítójának. Megfigyelői a pozícióm, a láttatás a célom. A tanmese mint műfaj viszont belefér. Huszonöt darabot írtam eddig, amelyek nagyon sokfélék, és egyenként is sokféle rétegük van: kortárs drámák a formától függetlenül. Originálisak, sajátos ízük van.

Úgy tapasztalom, egyre heterogénebb a közönségük. Sokan választják Önöket azért, mert menők, és a daraboknak vélhetően csak bizonyos karakterjegyei, például a vaskos poénok vonzzák őket.

– Soha nem voltunk rétegszínház, és kezdettől azzal a szándékkal működtünk, hogy minél több embert bevonzzunk.
A darabjaink mindenféle réteget, kulturális csoportot és korosztályt megszólítanak, egyenesen közönségbarátnak nevezném őket. Mivel a minőséget sikerült tartanunk, nagyot szerencsére soha nem kellett csalódniuk bennünk a nézőinknek. A közönségünk létszáma most is nő, és én örülök ennek. Miért is ne örülnék? Ám ez nem egyenlő azzal, hogy mindenáron ki akarom szolgálni a nézőimet, hogy elvtelenül a kegyeiket keresném.

Maga a magyar valóság is más azáltal, hogy Önök jelen vannak benne. Véleménye szerint mivel hoztak újat? Mi az, amit visszavonhatatlanul megváltoztatott a működésük, a szemléletük, a darabok témái és feldolgozási módjuk? Színházi és színházon túli hatásokra egyaránt gondolok.

– Kis túlzással már maga a társulatunk léte is originális: kuriózum, hungarikum. Némi szerénytelenséggel azt mondhatom, a sok év során az én állhatatosságomra volt szükség ahhoz, hogy ezt az utat be tudjuk járni. Unikum az is, hogy sokan csak a mi előadásainkra járnak, vagyis mi jelentjük számukra a színházat. Ennek szerintem az az oka, hogy tőlünk a színház lényegét kapják, méghozzá nagy intenzitással, töménységben, műfajok bátor elegyítésével, társadalmi problémák ábrázolásával együtt.

A vallás motívuma fontos az Ön világában, egyéni és társadalmi dimenzióban egyaránt. Az viszont nem teljesen egyértelmű számomra, hogy hol miért jelenik meg. A sehova kapujában, amelyben ez központi motívum, kétféle vallásosságot vet össze egymással, és mindkettőről alaposan megvan a véleménye. De elhangzik benne egy prédikáció, amely bármelyik keresztény felekezet templomában megállná a helyét. A Fácántáncban a vallás az elnyomás eszköze, A sütemények királynőjének vallásossága beteges, a Szutyok Rózsijának és Anitájának vallásossága egyáltalán nem őszinte vagy mély. A 42. hétben egy tévéfilmsorozat papja prédikál szintén példásan, de kiderül, hogy szerelmes az unokahúgába. Mi a különböző darabok és az Ön munkásságának közös nevezője a vallásosság szempontjából? Egyáltalán miért érdekli Önt ennyire ez a kérdéskör?

– Gyermekkoromban a keresztanyámék gyakran vittek templomba, az elsőáldozásig jutottam. Alaposan belém ivódott az a római katolikus élményvilág. És mivel meghatározónak tartom a vallásos neveltetésemet, a valóságot pedig a magam szűrőjén keresztül kívánom ábrázolni, a vallási témák semmiképpen sem maradhatnak ki a darabjaimból. Én mindent görbe tükörben mutatok meg, így a vallást is, de azt észre kell vennie, hogy a vallásra vonatkozóan a gúnytól az őszinte tiszteletig terjed nálam a skála.
Virágvári Imolát mi menti meg A 42. hétben? Az ima! Öngyilkosságra készül, de csörög a telefon, az egyik betege hívja, és ennek nyomán feltámad benne az orvosi hivatástudat. A Bach-mű, amely a darab végén megszólal, egy zsoltár, amelynek én írtam át a szövegét, és így szól: „Jézus él, és őriz engem.” Vagyis akár úgy is lehet érteni, hogy Imola életét Jézus menti meg, mert felismerteti vele, hogy a hivatása „egy nagy közös munka” része.
Vagy nézzük A sütemények királynőjét! Mindenki a kislány ellen fordul, és végül a kutyája menti meg az életét a gyilkostól. Eredetileg egy angyal lett volna a titokzatos védelmező. De a lényeg így is ugyanaz: a gondviselést, a kegyelmet akartam érzékeltetni a kutya szerepeltetésével.
Úgy gondolom, A sehova kapujából is egyértelműen kiolvasható az írói állásfoglalás. Kontraszt van a kétféle vallási stílus között, és végül a katolikus erdélyiek csinálnak hülyét a minibolygós szektásokból, nem pedig fordítva.

Szintén vallási dimenzióban helyezhető el a gonosz, a gonoszság, a bosszú, az engesztelhetetlen gyűlölet motívuma, amely több darabjában, például A démon gyermekeiben, az Anyám orrában és A sütemények királynőjében is hangsúlyos. A Jubileumi beszélgetések végén viszont mindenki megöleli egymást, mint itt-ott a misén vagy istentiszteleten kiengesztelődéskor. A darabjai egy részéből úgy tűnik, mintha a legfőbb lételvnek a gonoszságot tartaná, és a bosszúban bizonyos esetekben megoldást látna. Hogyan tekint a megbocsátást, az irgalmat központi erényként felmutató vallásokra?

– Gyűlölet létezik. Az vesse rám az első követ, akit még soha nem bolondított meg például a szerelmi féltékenység. Az, hogy rosszakarat van bennünk, és gyűlöletet érzünk mások iránt, alaptapasztalatunk – az a kérdés, hogy mit kezdünk vele. A darabjaimban a kegyelem és a megbocsátás is fontos szerepet kap, ahogyan a reménytelenség mellett a remény is.

A halottak a darabjaiban visszatérnek, és szólni akarnak a még élőkhöz, megvan a maguk igaz­sága. Túlvilági nézőpontot vesz fel általuk, ahonnét minden új értelmet nyer. Mire akar ráébreszteni a szerepeltetésükkel?

– A halottak, a szellemek szerepeltetése bevett színházi forma – annak idején Hamlet-előadásban is játszottam. De már Shakespeare előtti, ősi bali, japán, kínai darabokban is gyakori volt a szellemek megidézése. Ezek nemegyszer az élők félelmeinek, lelkifurdalásainak kivetülései, visszafordíthatatlan hibáinkra emlékeztető, büntető szellemek, vagy a halál angyalai, amelyek valamilyen bennünk munkáló kórra figyelmeztetnek. A Jubileumi beszélgetésekben két korábbi, elhunyt színésztársunk érkezik meg, eredetileg azért, hogy együtt ünnepeljenek velünk. De aztán egyszer csak kitágul a pillanat, és mulasztásainkat, bűneinket, jóvátehetetlen hibáinkat olvassák a fejünkre.

Hivatása a színház, legfőbb témája a család. Élettárs és apa. Ezek mennyire különülnek el vagy alkotnak egységet az Ön számára? Hagyja, hogy a különböző területek hassanak egymásra? Mikor mi dönt a sorrendről? Egyáltalán lehetséges-e ennyi színházi-művészi aktivitás mellett hétköznapi értelemben családi életet élni? A szülői hivatása – ha annak tekinti – hogyan viszonyul a színházhoz, amely mintha egyeduralomra törne az életében?

– A helyzetem valóban speciális. Az átlag szülők jóval többet lehetnek a gyermekeikkel, mint én a kislányommal. De tartalmas, koncentrált időket töltök vele; tudja, hogy nagyon szeretem, és támasza tudok lenni, sokkal inkább, mint az én szüleim nekem annak idején. A rossz nevelési panelek nem öröklődtek tovább.
A szülői, azt hiszem, a szeretet legmagasztosabb, legerőteljesebb, legmegkérdőjelezhetetlenebb formája. Emlékszem, a
80-as években baráti körben időnként beszélgettünk arról, hogy mit tenne az ember, ha háborús helyzetben fasiszta szörnyetegek azt kérdeznék tőle: őt vagy a szüleit öljék meg. Én akkor a lelkem legmélyén nem tudtam kimondani, hogy inkább engem. De a kislányomért gondolkodás nélkül feláldoznám az életemet.
Amit a családról gondolok, amiket ez ügyben megéltem, természetesen erősen megjelennek a darabjaimban. A bajnokban például a végén a gyerek miatt nem hagyja el az anyuka a polgármestert. Az Ascher Tamás Háromszéken-ben pedig Tordán Léda öngyilkossága összefügg az abortuszával, és arra az erkölcsi-egzisztenciális határhelyzetre emlékeztet, melyet sokan megélnek, amikor egy kis élet érkezéséről értesülnek.

Azt hiszem, ha én Pintér Béla volnék, leginkább éppen az óriási siker miatt lennék gondban, mint Kertész Imre, aki katasztrófának nevezte a Nobel-díjat. Úgy képzelem, hogy a siker növekedésével szinte elviselhetetlenül nő a teher, a felelősség, és egyre nagyobb a további út kijelölésének nehézsége. Nagyon sok múlik az Ön döntésein, szimatán, művészi ösztönén.

– Ezek nem új keletű nehézségek. Nekünk az első pillanattól nagy sikerünk volt, ezzel már sok éve együtt kell élnünk.
A kritikai visszhang viszont hullámzó. De egyik sem befolyásolta a darabjaink minőségét.
Ha félelem van bennem, az arra vonatkozik, hogy sikerül-e a következő darabunkkal is érvényesnek lennünk. De szerencsére nem vagyok e téren magányos, mert a többiek kreativitása akár az alapkoncepciót is megváltoztathatja. Nekem arra kell ügyelnem – és úgy tűnik, van ehhez érzékem –, hogy a demokratikus működés és az egyszemélyi felelősség kibékíthető legyen egymással. Maximálisan teret engedek a többiek ötleteinek, de végül én írom meg a darabokat.
Ami mostanában a legjobban nyomaszt, az az, hogy hozzá kell látnom egy új darab megírásához. Zsigerileg lusta vagyok, és a lustaságomon kizárólag a közeli határidő segít felülkerekedni. Ha ezen a szörnyű időszakon túlesem, és elkezdődnek a próbák, nincs többé gond. Haydn lehetett így a zenekarával, amikor az ő műveit próbálták. Ilyenkor objektívvá válik, ami korábban belül volt: csaknem külső szemlélőként tudok valami korábban egészen belsőre tekinteni. Felszabadító érzés.