Isten világa ilyen. Az emberi szemnek láthatatlan, tapasztalati úton nem tudunk képet alkotni róla. Pedig az emberi természet végtelenül kíváncsi, a megismerés vágya nagyon erős benne. De hiába. Még a legnagyobb űrtávcsövek, amelyek a távoli galaxisokat kutatják vagy az űrből érkező rádióhullámokat képpé és hanggá átalakító szerkezetek is ugyanúgy alkalmatlannak bizonyulnak Isten világának kifürkészésére, mint a többmilliószoros nagyításra kifejlesztett elektronmikroszkópok, amelyek a hangyák vagy a szemmel nem látható icipici élőlények testfelépítését is megmutatják, sőt, különböző gombák, baktériumok, egysejtűek életébe is betekintést nyújtanak.
A világegyetem és a mikrokozmosz megismerése hatalmas akadályokba ütközik, ugyanakkor napról napra rengeteg felfedezés, új ismeret születik, melyek alapján a tudomány úgy véli, a kozmosz kifelé és befelé is végtelen.
A hívő ember számára ez a világ, legyen bármennyire hatalmas, mégis véges, mert egyedül Isten végtelen, akiről a Hiszekegyben megvalljuk: „a mennynek és a földnek, minden láthatónak és láthatatlannak” teremtője. Bár a liturgia felsorolja a láthatatlan lényeket, az angyalokat és főangyalokat, az uralkodó szellemeket, az égi hatalmakat, a mennyei seregeket, az ég erőit és a boldog szeráfkórusokat, amelyek szintén Isten alkotásai, ennek ellenére e láthatatlan világ megismerésével még nehezebb a dolgunk, mint a világegyetemmel. Itt még kevesebb fogódzót találunk, hiszen „Istent nem látta soha senki, az egyszülött Fiú – Isten, aki az Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18).
János evangéliumában Fülöp mindannyiunk kérését tolmácsolja Jézusnak: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk”(Jn 14,8). A Mester válasza: „Aki engem látott, az Atyát is látta.” Ezért kérjük, mintegy vágyakozva, a szentmise egyik prefációjában, hogy „látható alakban ismerjük meg a láthatatlan Istent, és a láthatatlan világ szeretetére gyulladjunk általa”.
A láthatatlan világ fő jellemzője, hogy szemeinkkel nem látható, de hatásaiból felismerjük vagy következtethetünk rá. Ilyen a mágnesesség vagy az elektromosság világa is. Istent is a tevékenységéből ismerjük meg: a teremtésből és a gondviselésből vagy abból, amikor egyszerűen csak megérezzük a jóságát. Végül pedig maga Jézus feltámadása a legnagyobb bizonyíték arra, hogy a látható mögött van egy láthatatlan, de nagyon is valóságos világ. Az ő feltámadásában találkozik össze egészen egyedi módon ez a két világ, amely valójában ugyanannak a valóságnak két arca, Isten teremtésének két létformája, a látható és a láthatatlan valóság.
A tanítványok többször is találkoztak a feltámadott Jézussal. Ámulva, csodálkozva, néha félelemmel eltelve látták, hogy ugyanaz a Jézus áll előttük, akit eltemettek, és mégis egészen más. Olykor elváltoztatta magát, hogy ne ismerjék fel, mint az emmauszi tanítványok történetében. Máskor pedig megmutatta nekik sebeit is, és arra biztatta Tamás apostolt, aki azt hitte, szellemet lát, hogy kezével érintse meg őket. A tanítványok egyrészt örültek annak, hogy újra látják a halottnak hitt régi jó barátot, másrészt talán féltek is tőle, mint valami titokzatos mennyei jelenségtől. Látták zárt ajtókon keresztül megjelenni, és látták eltűnni. Velük étkezett mint valóságos ember, mégis olyan dolgokra volt képes, amelyek meghaladják a földi ember határait. Mintha úton lett volna ebből a látható világból Isten dicsőségének láthatatlan világába.
A feltámadott Jézus titokzatos megjelenései tapasztalati világunknak mintegy a határán történtek, amelyeket felfoghatunk úgy is, mint rejtélyes, de biztos útmutatásokat az emberi élet jövőjéről. Mint Krisztus követői már tudjuk, hogy ettől fogva merre haladunk. Ez történik majd a mi feltámadásunk esetében is. Ilyenné válunk mi is. Az ő feltámadása a mi feltámadásunk záloga és mintája. Pál apostol úgy értelmezi Krisztus feltámadását, mint az Atya hatalmas teremtő, újjáteremtő tettét, amellyel a természetfölötti rendet létrehozta: „gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből él” (2Kor 13,4). Ez az újjáteremtés Krisztus feltámadásában kezdődött meg, aki „a láthatatlan Isten képmása, az egész teremtés elsőszülöttje”. Krisztus feltámadása az üdvtörténet legnagyobb eseménye. Isten azzal mutatta meg „nagyszerű erejét”, hogy Jézust „a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is” (Ef 1,20–21).
Így ír erről a János-levél: „tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van” (1Jn 3,2). Jézusnak arról az utolsó megjelenéséről tanít, amely az idők végén történik majd meg, amikor eljutunk Isten színelátására. Sokkal többről van itt szó, mint Jézus csodái esetében, amikor Isten a természet erőinek megkerülésével hoz létre egy jelenséget, amelynek hatása kézzelfogható. Ilyen volt Lázár feltámasztása, aki élte tovább a földi életét, majd ismét meghalt. Ezzel szemben a végső feltámadás, amely Krisztus mintájára történik, teljes átmenet lesz az örök életbe, a természetfölötti létbe. Ezért sokkal inkább a hit világába tartozik, mint bármelyik csoda.
Felmerül azonban a kérdés: ha Krisztus legyőzte a halált, és a keresztségben hozzá kapcsolódva mi is meghaltunk már a bűnnek, s ha feltámadása által részesei vagyunk az örök életnek, akkor miért kell átmennünk a halál félelmetes kapuján? Hogyan kell elképzelnünk az elpusztult test újraéledését? Pál apostol szerint a feltámadás nem egyszerűen a holtak felébredése, hanem az újjászületett ember megdicsőülése (1Kor 15). A földből sem az elvetett búzaszem jön ki, amely elpusztul, hanem az új hajtás, amely röviddel ezelőtt még láthatatlan volt, és egyszerre láthatóvá, tapinthatóvá vált. A búzaszem kicsírázásában is, amely valamiképpen a feltámadás előképe, így találkozik a látható és a láthatatlan világ.
A feltámadt test tulajdonságairól szólva Szent Pál csak annyit állít, amennyit a természetnek és a természetfelettinek, a földinek és a mennyeinek, a láthatónak és a láthatatlannak a szembeállítása alapján mondhat. Valójában azt elemzi, amit az apostolok Krisztus feltámadásában megtapasztaltak, vagyis hogy a feltámadt Krisztus azonos azzal a Mesterrel, aki három éven át tanította őket, aki szenvedett és meghalt. A vele való találkozásban megtapasztalják, hogy ő már nem a mi világunk lakója, nem kötik a test korlátai, nem fenyegeti többé a halál és a szenvedés. Az apostol a feltámadt test négy tulajdonságát állítja a szemünk elé: „Romlásra vetik el – romlatlanságban támad fel. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad fel. Erőtlenségben vetik el – erőben támad fel. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad fel” (1Kor 15,42–44).
A romlatlanság azt jelenti, hogy a feltámadt test nincs többé alávetve a romlásnak, a betegségnek és a halálnak, nincs kitéve ártalomnak. A dicsőségben való feltámadás Isten közelségének a jele (Mt 13,43), amelyben „átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez” (Fil 3,21). A test gyengeségét felváltja a tetterő, nem korlátozza már a fáradtság, a tér vagy az idő, a fizikai távolság sem szab határt akaratának. A feltámadt test érzéki vonásait pedig legyőzi a szellem uralma. Ez a feltámadás igazi tartalma. Erről olvasunk tömören a Jelenések könyvében: „Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, ami eddig volt, elmúlt (…) újjáteremtek mindent!” (21,4–5).
Ily módon lett Krisztus feltámadása a másvilág üzenete és egyben a mi reménységünk alapja, amikor Isten láthatatlan világa az emberi megtapasztalás számára is érezhető módon belenyúlt a mi világunkba. Mintegy kinyílt előttünk az ég ajtaja, és már nemcsak egy kulcslyukon keresztül szemlélhetjük jövőnket a Feltámadott dicsőségében.
