Fotó: Kovács Tibor
Harmincöt évvel ezelőtt Jászai Marinak, a színjátszás nagyasszonyának emlékére szülőfalujában, Ászáron emeltek egy kőszobrot. Szunyogh László művének avatóünnepségén az unokahúg, Jászai Jolán is megjelent, s verssel tisztelgett nagynénje emléke előtt. Versmondása megtetszett a győri színház akkori igazgatójának, Bor Józsefnek, és színpadi szerepre hívta Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című darabjába. A nyugdíjas tanítónő lelkében kiskora óta égett a vágy, hogy színész legyen, ám az ország egyik kiváló tragikájának árnyékában nem volt mersze, hogy felkéredzkedjen Thália szekerére.
1985-ben, hetvennyolc évesen indult színészi karrierje. Játszott néhány filmben is, és Vitray Tamás meg Friderikusz Sándor televíziós show-műsorainak, rádióriportoknak, illetve kisebb-nagyobb művelődési házak népművelőinek köszönhetően rövid idő alatt az ország nagymamája lett az ötgyerekes, meglehetősen szókimondó asszony, aki egyszerű, derűs lényével, természetességével, mély istenhitével, verses imáival sokak szívébe belopta magát. 2004-től 2008-ban bekövetkezett haláláig Piliscsabán, az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja által fenntartott Nagyboldogasszony Házban élt. Itt köszöntötték századik születésnapján is 2007-ben, amit – míg egészsége teljében volt – Pécsett szeretett volna megünnepelni. Ezért mondogatta rajongóinak: „ha jöttök, hozzatok magatokkal ennivalót, a bort Miklós fiam állja, a prímásokról meg magam gondoskodom majd”.
Engem is többször meghívott a hét határra szóló „álomszülinapra”, hiszen első interjúnk óta többször találkoztunk; Pécsett a székesegyházból mise után hazakísérhettük a feleségemmel, és Kaposváron, a megyei könyvtár közönsége előtt is beszélgethettünk verseskötetéhez kapcsolódóan. Kaposfüreden pedig, Kovács Tibor fotóriporter portrékiállításának megnyitóján – mivel a róla készült felvétel is a falra került K. Várnagy Márta magángalériájában – szintén válthattunk néhány szót, miután megörvendeztetett bennünket egyik szeretet hangolta versével. A 80-as évek második felében, illetve a 90-es években a filmforgatásokon túl a közönségtalálkozók éltették és vittek örömet a mindennapjaiba, de pécsi otthonában is jól érezte magát. Naplót vezetett, levelekre válaszolt, és verseket írt, ami pedig – tudjuk jól – magányos mesterség. Huszonnyolc évvel ezelőtt kerestük fel Pécsen. A polgári lakás tágas nappalijában, csikóbőr fotelbe süppedve kutatott az emlékei között. Joli nénit régi kaposi farsangok hangulatáról kérdeztem, mivel tudtam, életének egy időszaka Somogyhoz kötötte. Férje, Horváth Jenő az Esterházyak gazdatisztje volt, s ekkor Répáspusztán lakott a család. A szemem megakadt egy széles blondelkeretbe zárt tarka selymen. Jászai Mari Amerikából hozatott ruhájának egy darabját óvta az üveglap; a fakuló anyagon az unokahúg elhelyezte a jeles színész előd egyik fényképét is. A bőrkanapé fölött hatalmas, fekvő tükör, bordó bársonnyal díszítve. Ez is a nagynénié volt. Joli néni nagy becsben tartotta, s ha belepillantott, mindig megköszönte Istennek, hogy beteljesült titkos vágya: neki is tapsol a publikum…
Jászai Jolán Rábatamásiban született, édesapja ötven esztendőn át volt a település iskolájának igazgatója. Leányát tizenöt évesen íratta be a győri tanítóképzőbe, s amikor végzett, Mindszentpusztán tanított egy évig, majd visszakerült a szülőfalujába. Innen már férjével költözött a Dombóvár-közeli Felsőleperdre. Endrédújmajor, majd Adorjánpuszta után a Somogy megyei Inámpuszta, később Répáspuszta következett. Horváth Jenő az Esterházyak egyik legjobb gazdatisztje volt, aki Kaposvár közelsége miatt kérte magát ide, gondolván, az öt cseperedő gyerek szempontjából is kedvezőbb, ha a város vonzáskörzetét választja. Egyre több barátjuk lett a somogyi megyeszékhelyen. A lovak már tudták, melyik ház a Kajtár állatorvosé, hiszen Jolán és Jenő szívesen vendégeskedtek náluk, csakúgy, mint a „lódoktorék” az ő otthonukban. – Szórakozni is gyakran bejártunk a városba – fűzte tovább a szót Joli néni. – A farsangi bálok hangulata kitörölhetetlenül belém ivódott. – Egyszer otthon felejtettem a csodálatos mongol rókaprémemet, ám ezt csak félúton vettem észre. Felordítottam, szegény Jenőm meg nyugtatgatott: semmi nem történik, ha róka nélkül jelenek meg. Azt nem lehet, én a kedvenc boámban szeretnék bevonulni a bálba – erősködtem, és Rémann Ferit, a segédtisztünket nyomban menesztettem érte. Mire a Turul elé érkeztünk, odaért a rókám is. A Turul Szálló (ma Dorottya Hotel – L. S.) összes termét benépesítették az elegáns párok. Én általában világos ruhában karoltam a szmokingos férjembe, aki ugyan kitűnő gazda, több nyelvet beszélő tudós ember volt, de táncolni sajnos nem tudott. Én viszont imádtam táncolni! Valamelyik farsangi bálon felkért egy katonatiszt. Tisztában volt vele, hogy férjes asszony vagyok, de mi akkor megfeledkeztünk a világról, önfeledten táncoltunk a cigánybanda előtt. Egy idő után már csak ketten lejtettünk; a többiek nem bírták az iramot, vagy egyszerűen csak minket csodáltak. A cigányok pedig szüntelenül játszották a szebbnél szebb andalító muzsikákat. Látom ám hajnalban, hogy a bejáratnál egyszer csak megjelenik a bundám. A férjem így adta tudtomra, hogy ideje indulni. Arra kértem a századost, kísérjen az ajtóig, mert várnak rám. Belebújtam a bundámba, intettem a társaságnak, és felültem a hintóra. Arra is kíváncsi voltam, mi volt Joli néni kedvenc tánca a 30-as, 40-es években. – A keringő és a csárdás. Már ekkor is divatba jöttek ezek a szerencsétlen, szorítós táncok. Ismertem én is ezeket a lépéseket, de nem kedveltem. Mindig szabadon, önfeledten szerettem táncolni, nem pedig összetapadva. Ezek a mai fiatalok csak szorongatják, csókolgatják egymást a tánc helyett. Amit ők csinálnak, az nem tánc, csak tipegés, szerelmes tipegés! Megtudtuk: a régi kaposvári farsangi bálokon volt olyan terem is, ahol a vendégek hajnalig daloltak a cigánymuzsikára; a lelküket is kiénekelhették. Aki megéhezett, a hidegbüfében lakhatott jól. Volt, ahol vacsorára terítettek, s a báli éjszaka egy részében mindenki sétálgathatott, beszélgethetett a szálló pálmakertes folyosóin.
– Az egyik teremben a zongoráé volt a főszerep – emlékezett Jászai Jolán. – Én rendre leültem egy kis időre a hangszer mellé, hogy eljátsszak néhány régi dalt vagy magyar nótát. A zongoraszó nyomban megbolondította azokat, akik már fölhörpintettek néhány pohár bort. Némelyik farsangi bálon műsor is volt. Egyszer engem is megszólítottak: szavaljam el a legkedvesebb versemet. Mécs László Rohanás a Tavaszban című költeményét választottam: „Rohanunk, a Tavasz magasul fel az űrben, / dirigál csuda-botja: kifeslik a lomb, / dirigál: s a paraszt a dohos szagú szűrben / kikocog s veteget… Már zöldül a domb… / Dirigál: jön a szél s a vetésbe kuszál, / sietni, sietni, sietni muszáj! // Rohanunk falun át, hol a gyermek a sárban / játszik… Lakodalmasak éneke jő. / Kotló a tojásokon ül a kosárban, / – A Tavasz dirigál: s a gyerek, csibe nő, / pár perc: s öreges a pihés, pici szárny: / sietni, sietni, sietni muszáj!” – szavaltam lelkesen. Diákkoromban rengeteg verset megtanultam tőle kívülről, így bármelyiket el tudom mondani ilyen vén fejjel is. Fényképalbumok kerültek elő, bennük tanítóképzős és családi fotók, de itt vannak a forgatási felvételek is. A Szerelem első vérig, a Szerelem második vérig, a Csók, anyu!, az Ismeretlen ismerős, a Hol volt, hol nem volt, a Mami blú, a Napló apámnak, anyámnak, a Szerelmes szívek című filmek felvételeiről természetesen egy-egy történet is kijárt a látogatóknak.
Jászai Jolán később játszott még az Édes Emma, drága Böbe, a Három boltoskisasszony című filmekben, s a Sztracsatella, A Szórád-ház és a Szerelem utolsó vérig című filmekben is remekül alakított kisebb-nagyobb epizódszerepeket. A forgatások hangulatáról, a felé áradó szeretetről sokszor mesélt elérzékenyülve vagy humorral. Az egyik beszélgetésünk alkalmával azt is elárulta, hogy valamelyik éjszakai felvételkor a büféstől kénytelen volt stikában kérni egy pohárka muskotályt, mert már órák óta várta a jelenetét, de csak nem akarták szólítani. Máskor meg Koltai Róbertnek és Csákányi Eszternek tartott „különórát” az életéről, amit mindenkor a szeretet mozgatott.
