A Nyugati pályaudvaron futunk össze. Megörül nekem, megállít.
– Maga ismer engem – mondja. – Tudja a nevemet. Múltkor rám köszönt, és a nevemen szólított.
– Persze hogy tudom. Régóta ismerjük már egymást.
– Én mégsem nem tudom a magáét.
– Péter vagyok.
– Milyen Péter?
– Kiss.
– Kiss Péter, rendben. Megjegyzem. Hát Péter, lenne egy óriási kérésem. Dolgozik a szállón egy hölgy, Editnek hívják. És én őt megbántottam. Két hete történhetett. Nagyon hideg volt, mégsem engedett be éjszakára. Azt mondta, nincs már hely, megtelt a szálló. Nagy mérgemben én akkor valami csúnyát mondtam neki. De nagyon megbántam már. És most százszor-ezerszer a bocsánatát akarom kérni. De újabban nem szokott már a szállón lenni, vagy legalábbis én hetek óta nem láttam. Ezért csak ön segíthet. Kérem, ha találkozik vele, mondja meg neki, hogy Balog János a bocsánatát kéri, százszor-ezerszer. Higgye el, hogy nem gondoltam komolyan. És nagyon bánom már.
– Megmondom neki.
– Mikor találkozik vele?
– Azt nem tudom, de megszerzem a számát, és felhívom.
– Jaj, de jó! Kérem, semmiképpen ne felejtse el! Balog János Edit bocsánatát kéri. Százszor-ezerszer. Nincs ennél fontosabb.
(Folyt. köv.)
