Most, a 2018-as esztendő vége felé két, hasonló szempontok szerint született, nagyon együvé tartozó kötet gyarapítja tudásunkat és mélyíti el érdeklődésünket, ezúttal egy apa-fiú páros, Kosztolányi Dezső és Kosztolányi Ádám iránt. Úgy vélem, nyilvánvaló, miért nevezem a címben az apa-Kosztolányit édesnek. Nem elsősorban gyakran emlegetett „túl-jó” rímei miatt, hanem főként azért, mert benne még halálba torkolló, komoly fájdalmakkal járó betegsége napjaiban is mindig volt valami koboldos derű s nem titkolt emberszeretet. Ez tükröződik az őt annyira jellemző sálas portréján, amelynél beszédesebb borítóképet el sem lehetne képzelni, s amely önmagában is úgy hat, mint egy sokatmondó alkotás, mostanáig meg nem jelent, zömében publicisztikai opuszainak igazi nyitánya.
Ugyanezek a tulajdonságok néznek vissza ránk Kosztolányi Ádám összegyűjtött írásainak borítójáról is. Ezen az 1933 nyarán, Tátraszéplakon készült felvételen a Kosztolányi család, a költő, felesége, Harmos Ilona (az Édes Anna színpadi változatának értő és érzékeny elkészítője!) együtt látható. A házaspár arcáról itt-ott szomorúsággal vegyes életöröm sugárzik, míg a fiú arca apjáénak minden kedvesség nélküli, máris önhitt változata. Az a túlhajtottan és dacból Babits-imádó Ádám jelenik meg itt, akiről generációs társa, Végh György olyan empatikus, mégis kiábrándító portrét adott közre önéletírásában, s akiről Márai Sándornak, nem minden ok és alap nélkül, meglehetősen lehangoló véleménye volt. De legyünk igazságosak: a szüleihez hasonlóan tehetséges Ádámra maradéktalanul igazak azok a szavak, amelyek Benedek István híres Aranyketrecében Karinthy Frigyes egyik fiára, Gáborra, a költőre, a „fájdalom-hercegre” vonatkoznak: „Sasfiók; apja tehetségének köszönheti nimbuszát is, kisebbrendűségi érzését is…”
A Kosztolányi Dezső kisebb írásaiból, a vele készült tizenhat interjúból, s végül a rá emlékezők szavaiból megalkotott, a korábbiakhoz képest több szempontból módosult portré néhány vonása a halhatatlan versben megörökített Ilonának, s az apja emlékét hol szerető, hol gyűlölködve emlegető (lásd Végh György visszaemlékezését!), de azzal élete végéig küzdő Ádámnak köszönhető.
Az apa hatalmas, változatos műfajú életműve nem szorul különösebb bemutatásra, versei, regényei, műfordításai és újságcikkei sokunkban elevenen élnek. Hogy a már aprócska gyermekként komoly nyelvi leleményeket produkáló, finom versfordításokat remeklő, bölcsészpalántaként ígéretes, különösen a filozófiában jeleskedő Ádámból miért lett mégis félbemaradt ember, arra Somlyó György szavai világítanak rá: „Ádám nem csak nevében kapott szinte első lépéseitől betölthetetlen szerepet, nevével együtt szinte elvégezhetetlen feladatot is kapott apai örökségül. Kosztolányi maga ezt így fogalmazta meg: Mi elmegyünk mind. Én is cihelődöm, / és csomagolom csöndesen a ládám. / De te maradj itt és beszélj helyettem, / kit embernek neveltelek, kis Ádám.”
A kis Ádám szerény életművéből most a legkeserűbbet, a Révai Kiadónak írott lektori jelentéseit szeretném kiemelni, pontosabban azok sorából kettőt. Az egyikben a még pályakezdő Fekete István Zsellérek című regényét, a másikban egy Móra-triptichont döngöl a földbe kíméletlenül: A vadember és családja, a Véreim és a Parasztjaim címűeket. Talán mondanunk sem kellene, hogy ezek a művek más kiadóknál nagy sikert, majd komoly közönségsikert arattak.
Egy bizonyos, az Urbán László, illetve Bíró-Balogh
Tamás értő utószavaival útjára bocsátott két ikerkötet – amelyeket valóban együtt, párhuzamosan érdemes olvasni – az eddiginél sokkal közelebb hozhatja az irodalom barátaihoz Kosztolányi Dezső gyakran Ariel-szerűen megfoghatatlan alakját. Középiskolás, egyetemi és hétköznapi fokon egyaránt.
(Kosztolányi Dezső: Mindent bevallhatok. Kötetben meg nem jelent írások és más újdonságok, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018; Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés. Összegyűjtött írások, Budapest, Jaffa Kiadó, 2018)
.
