Fotó: Kovács Tibor
Impozáns emlékkiállítás fogadja a látogatókat az Agórában, ahol két életmű kapcsolódik össze, s ad átfogó képet arról, miként lehet egyetemeset alkotni egy kisvárosban – amely a művészetek városa, hiszen itt született Rippl-Rónai, Vaszary, Galimberti –, s hogyan lehet mitikus képzetekkel maivá transzformálva megjeleníteni több ezer éves kulturális-művészeti tradíciókat, akár a mezopotámiai művészetig visszanyúló korok motívumkincsét. Míg Bors István – a férfi alkotó személyiségjegyeit megjelenítendő – kisplasztikáin, szobrain keményebb, zordabb, olykor groteszk hatással ábrázolja azokat a stílusjegyeket, amelyek válaszként fogalmazódtak meg benne egy-egy társadalmi esemény, jelenség kapcsán, addig Honty Márta már-már költői lágysággal, lírai hatást keltve, sokkal színgazdagabban, a női lélek finomságával tárja fel alkotásaiban a magyar folklór vagy a keleti művészet motívumkincsét. S teszi mindezt nagy méretű tűzzománcképeivel, óriásgobelinjeivel vagy éppen kisebb, ám részletgazdag, tustollal készített, folklorisztikus vagy szakrális ihletettségű rajzaival.
Bors a legizgalmasabb alkotóink egyike. Borsos Miklós növendéke volt a főiskolán; olyan tanítvány, aki bronzba öntött antiemlékművek sorával mutatta be a hatalom arcát, s e tulajdonképpen folyamatos szembenállás valódi cselekvési programot jelentett a szobrászművésznek, akinek Somogyon kívül Budapesten is áll szobra – mint például a Dózsa-kereszt a VIII. kerületi kegyeleti parkban –, és közgyűjtemények (Budapest, Pécs, Székesfehérvár, Kaposvár) őrzik alkotásait. Visszanyúl az antikvitáshoz, de nemcsak a görög, hanem az egyiptomi és a közép-ázsiai tanulmányutak is formálták életről, halálról, művészetről, önkifejeződésről vallott nézeteit, alkotói attitűdjét. Az úgynevezett viaszvesztéses eljárást is fölelevenítette; műtermének polcain sorakozó kisplasztikái is így készültek – többük megvalósításra vár. A 60-as évek végén, a 70-es évek elején fából és kovácsoltvasból készítette szobrait, melyek alkotóelemei gyakran a paraszti tárgykultúrából kerültek ki, a ’70-es évek közepétől pedig különféle műanyagokból alkotta szobrait – ironizálva a hatalommal, melynek hiteltelen képviselői mindig taszították. Egy-egy pohár bor mellett e sorok írójának is szívesen és színesen beszélt lakásán; nem rejtve véka alá: moralizáló jelrendszerével az ember és a társadalom viszonyrendszerét elemzi, rámutatva anomáliákra, disszonáns hangokra. Nem érdekelte az sem, ha egyedül marad a nézeteivel, és megrendelések híján netán nehezebb lesz a mindennapi lét. Nem alkudott meg, karakánul védte álláspontját – mindhalálig.
Egy-egy találkozás során arról is szó esett, hogy egyes alkotásai rétegenként építkeztek, csakúgy, ahogyan a különböző korok leletei rakódtak egymásra az évszázadok során.
Kaposváron a Noszlopy utcában, öreg platánok alatt áll Bors István Négy évszak című kompozíciója, amely köré színes, zenés szökőkút teremt még hangulatosabb környezetet. Az Európa parkban a Napkereke forog, Segesden, a IV. Béla Általános Iskolával szemben pedig a párja, a Napkorong, amely a természeti népek bölcsességét bizonyítja, s azt, hogy nap és kerék nélkül elképzelhetetlen az élet. A kerekek között a török elnyomásra utalva lefelé fordított félholdak láthatók, a középpontban pedig egy életfa áll. A népvándorlás korát idézi, hiszen a honfoglaló magyarok szerint minden emberhez tartozott egy életfa, melynek gyökerei táplálják a koronát: az életet. Az ebből kibomló kereszt a segesdi ferences kolostor és szerzetesrend gazdag múltját idézi; az életfát négy, középkori páncélos paripa védi – jelképezve a négy évszakot.
Honty Márta és Bors István a 60-as évek elejétől éltek és alkottak Somogyban. Az emlékkiállítás mintegy négy évtizedet fog át, átívelve az indulás, a megélt mellőzöttség, az újrakezdés és a kiteljesedés egyes korszakain. Azon művészgeneráció tagjai voltak ők, akik a képzőművészeti főiskolát követően Kaposváron keresték a megélhetésüket. Ifjonti hévvel, modern gondolkodással érkeztek ide, abban bízva, hogy világmegváltó terveik valóra válhatnak. Társaikhoz hasonlóan tágas műtermet biztosított nekik a város, de a Dózsa György utcai lakásuk is álmok, vágyak szülőhelye volt. Vonzódtak és visszanyúltak a gyökerekhez, a népművészet tiszta forrásához, valamint a keresztény kultúrához.
Régmúlt korok mítoszai, mesék elevenednek meg e mostani életmű-kiállításon. Köztük Honty Márta kedves franciagobelinjei, amelyek – csakúgy, mint színes tűzzománcai – a hiedelemmondák, az ősi rítusok és vallási jelképek világát idézik. Az életfa, a rutafa, a madár mint az erő és a szabadság szimbóluma jelenik meg művein – újraértelmezve eleink hagyományait.
A Rippl-Rónai- és Vaszary-díjjal elismert iparművésszel nemcsak csupa üveg műtermében, hanem olykor a templomi csendből és félhomályból a fényre kilépve is beszélgethettem művészetről, pedagógiáról, hitről, Istenről, hiszen imádságos lélekkel művelte a csodát. A magyarság szépséges népi motívumkincse, a misztikummal teli eredetmondák világa jelölte ki sors-útját, amelyen nem mindig volt könnyű az előbbre jutás. Égbe törő életfák vigyázták lépteit, virágból szőtt rítusok őrizték gobelin-álmait. Olykor meglehetősen harsány színvilágú zománcképeibe beleégette minden örömét és keserűségét. A kaposvári Zichy Mihály Iparművészeti Szakközépiskola kedvelt tanáraként pedig életbölcsességét, tapasztalatát, az alkotás kínját-gyötrelmét és a művészet transzcendensbe emelő, léleknemesítő erejét adta át tanítványainak.
Halála sokunkat sokkolt; főleg, hogy még kórházi ágyán kuporogva is rajzolta utolsó angyalait, amelyekkel barátait ajándékozta meg. Az angyalokon kívül azonban köztünk maradtak „bódog” madarai, délceg életfái, csodaszarvasai, de a keresztjét hordozó Krisztus és a Szentlelket jelképező, szárnyait szélesre táró galambja is. Számos szőttescsoda, zománckép igazolja, hogy a jó művész szűnni nem akaró tűzben ég, ám nem mindegy, hogy Isten mit éget ki belőle, de azt is: aki a kereszt elkötelezettje, annak vállalnia kell a kereszthordozást is…
A Honty–Bors művészházaspárnak élete során számtalan önálló és csoportos kiállítása volt. Intézmények, közterületek is őrzik meghatározó alkotásaikat. Az emlékkiállítás pedig – amelyet a kaposvári jó barát, a Kossuth-díjas Kampis Miklós építész nyitott meg – ismét ráirányítja a figyelmet e mérhetetlenül gazdag életműre. Miközben alkotásaik előtt sétálunk, töprengünk, arcuk és alakjuk is megelevenedik; hiszen csak az hal meg, akit elfeledünk.
