Elmélkedhetnénk azon, miért jutott tehetségéhez, érdemeihez, vállalásaihoz és polihisztori alkatához képest olyan kevés elismerés az 1942-ben született s 2018 februárjában elhunyt Csörsz Istvánnak, aki komoly ívű írói pályája mellett szakmunkás, matróz, trombitás, műszerész, s szép ráadásként nagy tehetségű és érzékenységű fafaragó és festőművész is volt. Kitüntetést kétszer kapott, de nem íróit, hanem – messze hangzó riportjaiért – két rádiós nívódíjat. A többi néma csend. Legnagyobb írói sikerét a Sírig tartsd a pofád (1971) című, hatalmas példányszámban megjelent, s szó szerint szétkapkodott könyvével aratta, amely a magyar beatnemzedék, a Kádár-kori csellengők, kallódók, Indián és társai sorsát tette láthatóvá és hallhatóvá.
Az, hogy Csörsz István végleges elfelejtése mégsem igazán sikerült, főként fia, az irodalomtörténész-régizenész Csörsz Rumen István érdeme, aki apja irodalmi és képzőművészeti munkásságáról a YouTube-on visszakereshető gazdag filmanyagot vett fel. Többek között a Sírig tartsd keletkezéstörténetéről, amelyben az író olyan természetességgel és lebilincselően mesél a láthatatlan közönségnek (valójában csak a vele szemben ülő macskájának!), ahogyan erre kevés híres tollforgató, sőt médiaszemélyiség képes.
A véletlen úgy hozta, hogy a képzőművészi Csörsz-életmű egy részét bemutató filmen pillantottam meg az itt közölt képet, amelynek most – önkényesen – A tenger magánya címet adtam. E kép egy részlete 2015-ben megjelent a Vesztesek című sci-fijének borítóján, amelynek kiadására a Napkút Kiadó vállalkozott. Ez a gyönyörű, megszólító erejű festmény (ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül!) minden idők egyik legerőteljesebb drámaiságú tengerábrázolása. Az ég és a víz eltérő kékjeivel s a homokban árválkodó emberi lábnyomokkal. Ez a látvány bizony nagyon különbözik a nyári tengerpartok szardíniásdobozos zsúfoltságától, hol őszinte, hol bizony tettetett jókedvétől!
Azonban a sokakat megérintő témától elvonatkoztatva is fontos mementó ez az alkotás. Arra figyelmeztet, amiről nem lehet eleget írni és szólni, s ami ellen minden erőnkkel érdemes harcolni: hogy egyének és közösségek kultúráját veszélyeztető, mérhetetlenül szegényítő és pusztító gyakorlat az, ha bármely művészeti ágban csupán néhány emberre figyelünk. S ha a médiában (e gyakorlat kapcsolt részeként!) csak néhány, unalomig ismételgetett név uralkodik. Igaz, sok örömet, alkotói megerősítést, joggal remélt közismertséget veszítenek a Csörsz Istvánéhoz hasonló, méltatlanul elfeledett, remetei magányba sodródott tehetségek. Az igazi vesztesek azonban végső soron mégiscsak mi vagyunk, mi, mindnyájan, akik úgy érezzük, hogy a művészetek nem csupán gyönyörködtetni, de gyógyítani is tudnak, s nehéz életszakaszainkban megnyugvást hoznak és kiutat kínálnak. Akár néhány, homokba vésett tengerparti lábnyommal.