Mivel a mohácsi vészt követően, a maradék királyi Magyarországtól elválasztva önálló (és a török szultánnak adót fizető) fejedelemség lett, az 1848-as unióig joggal nevezték „a másik magyar hazának”. Csak eközben az Erdély földjét számtalanszor dúló Habsburg-, török és tatár hadak a magyar falvakat felégették, lakóikat megölték vagy fogságba hurcolták. A hegyekből meg a Kárpátokon túlról pedig jöttek helyükre a román – akkor használatos nevükön oláh, wallach – pásztorok és földművesek. A magyar birtokosok hívták is a török uralom alatt senyvedő két román fejedelemségből az embereket, hogy pótolják a hiányzó munkaerőt. Megbízható és alapos kutatások szerint Erdélyben a románok a XVIII. század elejére jutottak abszolút többséghez. De társadalmi állás, gazdasági erő és politikai befolyás alapján a magyar elem vezető szerepe megmaradt, osztozva ebben a XII. században betelepült szászokkal. A Habsburg Birodalom és a török között 1699-ben megkötött béke értelmében Erdély mint nagyfejedelemség a bécsi császári udvar irányítása alá került.
1848-ban a magyarországi forradalom hatására az erdélyi diéta (országgyűlés) megszavazta az egyesülést (uniót) Magyarországgal, deklarálta a teljes nemzetiségi és vallási szabadságot, de elzárkózott a román értelmiség és papság által követelt speciális jogok, az autonómia megadásától. Ugyanez a felfogás határozta meg a kiegyezés utáni magyar nemzetiségi politikát is. Csak későn: 1918 őszén, az elvesztett világháború végén jött rá a magyar társadalom arra, hogy Erdély lehetne „keleti Svájc”, nemzetiségi alapon kantonokat alkotva. Az erdélyi román politikusok azonban – összhangban a győztes antant ígéreteivel – a Román Királysághoz történő csatlakozást választották. A trianoni békeszerződés a történelmi Erdély mellett a Bánság és a Tiszántúl jelentős részét – akkor még színmagyar városokkal együtt – ugyancsak Romániához csatolta. Az átcsatolt területen – az 1910-es népszámlálási adatok alapján – 1,7 millió magyar, 2,8 millió román és félmillió szász, illetve sváb élt. A győztes nagyhatalmak Romániával is aláíratták a kisebbségek védelméről szóló szerződést, de azt a nacionalizmus bódulatában élő állam nem tartotta be. Az 1940. augusztus 30-án Németország és Olaszország döntőbírói határozatával Magyarországhoz visszakerült területen az 1941-ben tartott magyar népszámlálás szerint a lakosság ötvenhárom százaléka volt magyar. Erdély hovatartozását azonban nem az etnikai arányok döntötték el, hanem személyesen Sztálin. Az 1947-ben Párizsban aláírt békeszerződés visszaállította az 1920-as magyar–román határt, noha angol és amerikai részről annak Magyarország javára történő módosítását javasolták.
A második világháború egymillió magyar halottja (félmillióan voltak a meggyilkolt magyar nyelvű és tudatú zsidók) és az azt követő kitelepítések nemcsak a Romániához csatolt magyarok számát csökkentették, de még inkább arányukat az összlakosságban. A telepítések, az iparosítás, az erőltetett asszimiláció következményeként Erdélyben mára csak a székely városokban maradt meg a magyar többség, az egykor kilencvenöt százalékban magyar Kolozsváron napjainkban alig tizennyolc százalék vallja magát magyarnak. A rendszerváltozás lehetővé tette a magyarországi, majd a nyugat-európai munkavállalást, s ez tovább csökkentette az erdélyi magyarság számarányát.
Mindebből az következik-e, hogy Erdélyt a magyarság végleg elveszítette? Ha elfogadjuk azt a napjainkban is gyakran elhangzó állítást, hogy egy terület azé, aki teleszüli, akkor már a XVIII. században elveszítettük. Politikailag 1920-ban, majd 1947-ben újból. Erdély azonban nemcsak múltjában, hagyományaiban, de mai valóságában is többnyelvű, több kultúrájú, több vallásfelekezetű országrész, e tekintetben is jelentősen elüt Románia többi részétől. Erdélyt a magyarság csak akkor veszíti el, ha ott megszűnik a magyar szó, ha kivándorol vagy beolvad a románba a ma ott élő mintegy 1,3 millió magyar. Ettől messze állunk, és reméljük, ez sosem fog bekövetkezni.
Kétségtelen, hogy Erdélyben a magyarság jövőjét legjobban a Székelyföld autonómiája és mindenütt a helyi demokrácia, az önkormányzat szolgálná. Árulkodó, hogy a román többség ettől a legmerevebben elzárkózik, tehát a magyar kisebbség létszámának fokozatos csökkenésétől várja alkotmányának beteljesülését, miszerint Románia a románok nemzetállama. Európában ez anakronizmus, ma valamennyi államban nagy létszámban élnek történelmi vagy újabban munkát vállalt és letelepedett kisebbségek. A Kárpát-medence őshonos magyar kisebbségeit nemzetközi (Románia által is aláírt) konvenciók védik – egyelőre csak papíron. De az 1,3 millió aláírással támogatott európai nemzeti kisebbségvédelmi kezdeményezés, egy minél több barátot szerző magyar külpolitika változást fog hozni, különösen ha a határainkon kívülre került magyarok jól politizálnak, nagy arányban vesznek részt a választásokon, és a kormányok számára megkerülhetetlen tényezőt jelentenek.
Felelőtlen és veszélyes minden felvetés, amely a fönnálló határok megváltoztatását javasolja, követeli. Eltekintve attól, hogy a megváltozott etnikai viszonyok miatt egy népszavazás sem vezetne jelentősebb határmódosításokhoz (a magyar határ mentén: Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Aradon hol van már a magyar többség?), szomszédaink határozottan elzárkóznak még a legkisebb területi engedménytől is, márpedig az 1975-ös helsinki záróokmány is csak közös megegyezés esetén fogadja el a határok megváltozását. Ha pedig valaki erő alkalmazásával akar eredményt elérni, számoljon azzal, hogy valamennyi szomszédunkkal szembekerülnénk, a nagyhatalmak pedig valamennyien elítélnék és megbüntetnék a békebontást.
Nemcsak a hívő keresztény ítéli el az erőszakot és a háborút, de minden józan ember. A magyar és más nemzeti, történelmi kisebbségek jogainak csorbítása, megtagadása bűn, törvénytelenség. Ennek kell hangot adnunk, erőteljesen, befelé és kifelé egyaránt. Isten malmai lassan őrölnek, szoktuk mondani, de hiszünk igazságunk erejében.