– Ott tartunk, hogy már egy kirándulás is csodaszámba mehet egy minden idejét számítógép és tévé előtt töltő kisiskolás számára. Egy nagymama mesélte, hogy kisunokája, akit a szülei életében először vidékre vittek, így lelkendezett: „Képzeld, olyan helyen jártunk, ahol nem aszfalt volt, mert feltörték, és füvet ültettek a helyére!” A hozzászólás a Faludi Ferenc Akadémia Mai problémák a II. vatikáni zsinat fényében címmel július 5-étől 9-ig lezajlott konferenciáján, a Párbeszéd Házában hangzott el, amely két korábbi alkalom folytatása volt. Őrsy László jezsuita szerzetes Washingtonból remek előadó, és semmilyen kérdéstől nem ijed meg. Inkább koordinálni és tudáshoz segíteni akar, mint ránk önteni a tudást. Szünetre érkezem, a teremben csak néhányan ülnek. Az egyik résztvevő, egy kedves, idős pap azonnal felkarol: ad a programból, a zsinati dokumentumokból és a lapokból, amelyek tetején egy megválaszolandó kérdés áll. Jó tíz percen át farkasszemet nézek a papírral. „Ön szerint milyen az egyház helyzete a mai világban?” Nehezen, bizonytalankodva kezdek írni : „Egyrészt erősen visszaszorult, olyan értelemben, hogy egyre kevesebben érzik egyházakhoz és az egyházhoz tartozónak magukat, és ha igen, akkor sem olyan biztos, megkérdőjelezhetetlen ez a tudat, mint akár csak harminc, ötven vagy hetven évvel ezelőtt – írom töprengve. – Az egyház egy szereplő lett a sok közül, amellyel sokak véleménye szerint nem árt ugyan »jóban lenni«, de szerepe nemegyszer csak a vasárnapokra korlátozódik, továbbá a végső kérdésekkel kapcsolatos félelmek orvoslását, a lelki zavarok, szorongás és magány ügyében való tanácsadást várják tőle, vagyis mintegy a szülői funkciókat látja el felnőttek számára.”
– Tegnap-tegnapelőtt az új egyházképpel foglalkoztunk, amely a II. vatikáni zsinat tanítása, a Dignitatis humanae című nyilatkozat nyomán kibontakozik. Ez a dokumentum a vallásszabadság mellett tesz hitet, és ezzel elismeri: a keresztények kisebbségben vannak – mondja Őrsy László. Úgy érzem, mintha egyenesen a gondolataimba látna, amikor rám néz. „Az egyes személyeket megillető szabadságot, vagyis a kényszertől való mentességet a vallási dolgokban a közösségben cselekvő személyekre vonatkozóan is el kell ismerni – olvassa a nyilatkozatot. (…) Ezeket a közösségeket tehát (…) joggal illeti meg a szabadság, hogy saját szabályaik szerint igazgassák magukat, a legfelsőbb Lényt nyilvános kultusszal tiszteljék, tagjaikat a vallásos élet gyakorlásában segítsék, tanítással támogassák, s fejlesszék azokat az intézményeket, melyekben a tagok együttműködhetnek életüknek a vallási elvek szerint való berendezésében” – írják a zsinati atyák. – Vagyis nincs többé privilegizált pozíciónk, meg kell találnunk a helyünket a többi vallási közösség között, tudatosítva, hogy az evangélium ereje nem azonos a külső hatalommal – mondja Őrsy atya meglepő keresetlenséggel és derűvel. – A következő lépés az, hogy teológiai keretben, az Ad gentes című zsinati dekrétum alapján átgondoljuk, mit jelent misszionálni. Istennek a természetéhez tartozik, hogy ad, hogy ajándékait az egész emberi családra ki akarja terjeszteni. A hit ajándék, mert egy olyan világ létezésére vonatkozik, amelyet érzékeimmel nem vagyok képes felfogni. A misszionálás nemcsak meggyőzés, hanem új látásmódhoz segítés is. A misszionárius nem tudja bizonyítani az üzenet igazságát, csupán arra képes, hogy elvezesse az embereket oda, ahol új szempontból láthatnak mindent. Arra, hogy az üzenet igaz, csak a Szentlélek képes rádöbbenteni a befogadót: a hit az emberi lélekben születik meg. De az is kétségtelen, hogy ha nincs misszionáriusi aktivitás, soha nem születhet meg a hit egyetlen lélekben sem. Szabadság a döntésre
Mi az igazság?
Az Ad gentes leszögezi: az egyház az üdvösség szentsége, Isten cselekvésének eszköze, Isten országa köztünk. Isten jelenlétének jelzése a feladata. Hogyan? Például ahogyan az első századokban, amikor arról ismerték fel a keresztényeket, mennyire egyek voltak, mennyire szerették egymást. Az egyháznak adnia kell, és a misszionálás is adás. A misszionáló mély változás lehetőségét viszi magával a világba. A mai hithirdetés legnagyobb gondja az, hogy a fiatalok nehezen fogadnak el abszolút igazságokat; azt gondolják, hogy minden relatív, hogy „mindenkinek megvan a maga igazsága”. Az emberek mára elvesztették a hitet saját értelmükben. Az értelem gyógyítására van szükség, hogy újra legyen bátorságunk a biztos igazságokhoz.
A zaj a baj
A feladatunk kedvezőbb körülmények teremtése, megfelelő föld előkészítése Isten országának elültetéséhez. Az evangelizálás legfőbb akadályának én a zajt, a városi élet nyomását, a sűrű mindennapokat tartom, amelyek teljesen lefoglalják az embereket. Sokaknak reggel, mihelyt felébrednek, első dolguk bekapcsolni a tévét, hogy biztosak legyenek benne: élnek – állapítja meg előadónk fanyar humorral. – Át kell törnünk ezt a zajt, ha az evangéliumi üzenetet el akarjuk juttatni az emberekhez. Hogy miként, arra nincs kész válaszom. Egy biztos: az egyháznak egyre hangsúlyosabb feladata a nevelés: fontos, hogy éveken át, huzamosan hathasson a rábízottakra, mert csak így ellensúlyozhatja a sok-sok egyéb hatást.
Kiscsoport
– Nem könnyű így sem – mondja egy tanárnő. Hallom, hogy más gimnáziumokban óra alatt is mobiloznak, zenét hallgatnak vagy játszanak a diákok. Nálunk, az egyházi gimnáziumban, ahol tanítok, minden reggel az összes kütyüt kikapcsoltatjuk, és összegyűjtjük egy nagy kosárba. De akadnak, akik időnként így is kijátsszák az éberségünket. – A misszió és egyáltalán az eredményes kommunikáció nehézségeire ébresztettek rá nemrég, egy házas hétvégén – folytatja egy nyolcgyermekes hölgy. – Próbáljatok meg úgy kérdezni, hogy igazán választ kapjatok a kérdéseitekre, és úgy válaszolni, hogy a másik csakugyan megértse! – adták feladatul. És rájöttünk a férjemmel, hogy ez mennyire nehéz! Olyan magától értetődőnek tartjuk, hogy tudunk kommunikálni, hogy át tudjuk adni az Örömhírt – pedig valószínűleg mindannyian rászorulunk a gyakorlásra. – Nemrég meghallottam, hogy egy kislány a misén így fejezi be az Isten bárányát: hagyj nekünk békét! – meséli pap csoporttársunk. Biztosan már nemegyszer hallhatta otthon: Hagyj békén!, azt viszont, mit jelent békét adni, nem érti. Ennyire erősen hat ránk, amit otthonról hozunk, ennyire csak a saját élményeinkből dolgozhatunk mindannyian. Nagy tapasztalat volt számomra a városmisszió – töpreng el egy lány. – Rádöbbentett, milyen nehéz az embereket megszólítani, mennyire nem akarnak megállni még néhány szóra sem. Mert mindenki rohan, mindenkinek annyi a dolga! Hosszú kísérletezés után egy combig begipszelt, nehezen haladó férfit csíptünk el végül – ő volt az egyetlen, aki örült, hogy megállítottuk, mert a lába miatt kénytelen volt más ritmusra átállni, lehetetlenné vált számára a többiekhez hasonlóan rohanni. Örült, mert kívülről tekintve a többi járókelőre ráébredt: talán nem is tudják, miért sietnek annyira…
Lehet, hogy mindannyiuknak jót tenne néha egy lábtörés?
