Veszik jók, veszik a rosszak: különbözők mégis sorsuk felől: élet avagy pusztulás. Az eucharisztikus áldozatban való részesedés hatásait ismerteti a szekvencia 18–19. versszaka. Aquinói Szent Tamás ebben a két versben taglalja a legszentebb Oltáriszentség szentségi hatását, annak szükségességét és a szentáldozáshoz járuló személy méltóságát, avagy méltatlanságát. János evangéliumában olvassuk: „Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51). Ahogyan Jézus az élet vizének nevezi magát (Jn 4,10), úgy ebben a szakaszban személyét – történetiségét és feltámadott valóságának szentségi jelenlétét – táplálékhoz hasonlítja. A víz és a kenyér mégis valamiképpen statikus jelképek számunkra, amíg figyelmünket nem azok fogyasztására fordítjuk: inni és enni. Azzal pedig, hogy Jézus a testéről beszél (görögül szarksz), sokkal inkább üdvtörténeti összefüggésbe helyezi a kérdést, tehát folyamatról van szó. Az ember Jézus adja áldozatul magát úgy, hogy közben a mennyei kenyérként azonosítja magát. Ennyiben az élet, amelyet a világnak ad, áldozata révén a mennyei kegyelemből fakadó lelki élet. Az Eucharisztia a mennyei kegyelem legdrágább forrása, minthogy ebben a szentségben, amely Krisztus maga, őáltala költözik az isteni kegyelem az emberbe.
