Az ötvenes évek elején három községben is hittant oktattam, biciklivel jártam Körmend környékét. A gyerekek érdeklődőek és fogékonyak voltak; éreztem, hogy tudok rájuk hatni. Azokban a nehéz időkben is tele osztályokat tanítottam; megihletett a sok fényesen csillogó, figyelő tekintet. 1952-ben alaptalanul vádaskodó, gyalázatos cikk jelent meg rólam. Ma is meghatva gondolok arra, hogy kis tanítványaim karakán módon kiálltak mellettem, pedig biztosan nagyon rájuk ijeszthettek. Ez roppant erős visszajelzést jelentett számomra, hogy a munkám nem volt hiábavaló. Több kisdiák, akit akkor tanítottam, a papi hivatást választotta, akik pedig megházasodtak közülük, ma már nagyszülők. Többekkel továbbra is számon tartjuk egymást: kedvesen köszöntenek, s mintha kis cinkossággal mosolyognának rám, amikor az utcán meglátnak. „Elégséges voltunk Istentől van. Minden kegyelem” – ez lehetne hatvan papi évem jelmondata. És egy latin mondás is gyakran eszembe jutott az elmúlt évtizedekben: Quantum potest, tantum aude: Csak amennyire képes vagy, annyira merd. Egy mély tapasztalásom kapcsolódik hozzájuk, amely külön kegyelem volt számomra: az Úr soha nem állított olyan feladat, nehézség elé, amely meghaladta volna az erőmet, vagy feneketlen kétségekbe sodort volna. Mindig azt tehettem, amire képesnek éreztem magamat – és gyakran imádkoztam is azért, hogy mindig a képességeim legjavát adhassam, hogy az Úr megtartson a számomra kijelölt úton. Elkerültek az eksztatikus élmények is: az én feladatom a hétköznapok kötelességének teljesítése volt és maradt mindmáig. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szürke, egyhangú volt a szolgálatom. Sok örömöt adott a lelkipásztorkodás, amelyet egész életemben munkám leghangsúlyosabb elemének tekintettem. A hívek megajándékoztak bizalmukkal, hallgattak rám, az egyházközségek, amelyekben szolgáltam, kitűntek buzgóságukkal. A sikereim soha nem voltak látványosak, de a természetemhez is a csendes növekedés, gazdagodás illett jobban. Nagyon szeretem Szent Pál leveleit a személyességük miatt. Az egyikben arról ír, mennyire hálás, hogy családja, rokonsága révén közel került Istenhez, elköteleződhetett az ő szolgálatára. Ezt úgy olvasom, mintha egyenesen nekem írta volna. És közben hálával gondolok szüleimre, akik átadták nekem a hitüket, és elindítottak a papi hivatás útján.
