A nagyböjtre való felkészítésünk során Görögkatolikus Egyházunk olyan személyeket állított lelki szemeink elé, akiknek az életéből – pontosabban a magatartásából – tanulhatunk. Olyan személyek ők (Zakeus, a bűnbánó vámos, a tékozló fiú, az utolsó ítélet alakjai), akiket nem tarthatunk gondolkodás nélkül példaképeknek, csak megtérésük – bűnbánatuk – után válnak számunkra azzá. A nagyböjt kapujában, a (vajhagyónak nevezett) utolsó felkészülési vasárnapon Egyházunk már nem másokkal, hanem önmagunkkal szembesít bennünket az evangéliumi szakasz alapján (Mt 6,14–21). Tudatos fokozatosságot fedezhetünk fel ebben a tanításban.
Első lépésként Jézus feltételesen fogalmaz, nem parancsol, de rámutat a lényegre: Ha meg tudsz bocsátani embertársadnak, akkor a mennyei Atya is megbocsát neked. Ám ha nem tudod ezt megtenni, akkor ő sem bocsát meg neked. Íme, a nagyböjti szent idő egyik legfajsúlyosabb kérdése: a megbocsátás! Nem véletlen, hogy a bizánci Egyházban régen kialakult (és legalább a papság körében újjáéledőben lévő) szokás, hogy a nagyböjtöt kezdő vecsernye végén a kiengesztelődés jegyében kölcsönösen békecsókot váltanak egymással a hívek. Mindenki mindenkivel. Mert szívbéli megbékélés nélkül nem lehet értékes a nagyböjt.
Második fokozatként a böjtölés tényleges formájáról szól Jézus az evangéliumban. S itt előkerül egy összehasonlítás is: ne úgy böjtöljünk, mint a „képmutatók”, akik látványosan teszik ezt, és így az emberektől „zsebelik be” a dicséretet. Ha nem a külsőségekre helyezzük a hangsúlyt, akkor a „rejtekben is látó Atyától” kapjuk a jutalmunkat. Ez már komoly figyelmeztetés, amely parancsként hangzik Jézustól. De még mindig választhatunk, hogy szigorúak vagy lazák akarunk-e lenni a nagyböjtben.
A harmadik lépcsőfok aztán semmi kétséget nem hagy már. Jézus egyértelműen és kizárólagosan fogalmaz a mennyei kincsek gyűjtésének fontosságával kapcsolatban. Mert csak ezek maradnak meg az örök életre. Ki ne ismerné a szólásmondást, hogy amilyen csupaszon jöttünk a világra, ugyanúgy távozunk? Semmi anyagi dolgot nem vihetünk magunkkal. Csak azok az „értékek” kerülnek át velünk a túlpartra, amelyeket a szívünkben és a lelkünkben gyűjtöttünk össze. A nagyböjt különösen jó alkalmat nyújt arra, hogy bölcsen megfontoljuk ezt, s ennek fényében töltsük e szent időt.
Figyeljük csak meg! Jézus – csúcspontként – éppen ezzel zárja tanítását: „Ahol a kincsed, ott a szíved is” (Jn 6,21). Negyvennapos nagyböjti szent zarándoklatunknak ezt a mondatot kell a zászlajára tűzni! A szerda és péntek esténként végzett előszenteltek liturgiájában számtalanszor felbukkan ez a gondolat, hogy el ne feledkezzünk róla. Bármennyire is sanyargatjuk magunkat, s bármilyen kiváló lelki célokat tűzünk is magunk elé a nagyböjtben, ha nincs bennünk jótékonyság, ha hiányzik belőlünk a felebaráti szeretet, akkor nem sokat érnek. Persze, ez nem csorbítja az előzőek fontosságát. Mert kell a megbocsátás, kell a tényleges böjtölés, de kell a felebaráti szeretet is.
Így induljunk neki a nagyböjtnek!
