A szekularizáció kutatói nem véletlenül említik első helyen a skandináv országokat. A statisztikák szerint Európa északi felén az emberek életében már nincs jelentősége Istennek, a vallási hagyományok helyére ugyanis a multikulturalizmus és az extrém liberalizmus került. A keresztény identitás elvesztése a kultúrára is hat, s ez alól természetesen a filmművészet sem kivétel. De míg Ingmar Bergman még egzisztenciális módon értelmezte és mutatta be a hit krízisét, addig a kortárs rendezők számára az istenkérdés már csak érdekesség, a kereszténység pedig egzotikum csupán. Mindezt jól példázza a Dániában született norvég rendező, Joachim Trier legújabb filmje, a Thelma is.
Thelma (Eili Harboe) egy kisváros egyetemén kezdi meg a tanulmányait. A zárkózott lány egyedül lakik, barátai nincsenek. Egy nap furcsa roham tör rá, ám a kivizsgálások során semmilyen egészségügyi rendellenességet nem találnak nála. Közben sikerül összebarátkoznia az egyik diáktársával, Anjával (Kaya Wilkins). A két lány egyre közelebb kerül egymáshoz, s a vallásos családból érkező Thelma megdöbbenve veszi észre, hogy vonzódása már túlmutat a barátságon. Lelkiismeret-furdalással küszködik, szeretné, ha minden másképp lenne. Vágya sajátos módon teljesül: egy újabb rohama után Anja rejtélyes módon eltűnik.
Joachim Trier filmjének dramaturgiája elsőrangú, a Thelma hatásos és érdekfeszítő alkotás. Bár több magyar portál is az erotikus thriller műfajba sorolta, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ez a film nem erotikus, sokkal inkább misztikus. Az viszont kétségkívül igaz, hogy nem véletlenül mutatja be ily módon a szexualitást. Egyrészt azért, mert ez a trendi, mert így provokálhatja a jóhiszemű nézőt. (A melegházasság állami engedélyezését több skandináv egyház is elfogadta.) Ugyanakkor az is fontos, hogy Thelma az Anjával folytatott viszony miatt érez olyan erős belső meghasonlást, amely eddig elnyomott képességeit ismét a felszínre hozza.
A lány ugyanis azzal a különleges adottsággal rendelkezik, hogy ha valamit nagyon szeretne, az megvalósul. Ebben az esetben ugyanakkor nem beszélhetünk akaratról, hiszen irányítani nem tudja ezt. Valójában a ki nem mondott, elfojtott vágyai teljesülnek. Thelma adottsága nem olyan, mint egy amerikai szuperhős képessége – nincs forrása, értelme, sem célja. Leginkább egy misztikus élményhez hasonlít, ám ebben az esetben legfeljebb egy vallástalanított, hétköznapi misztikáról beszélhetünk.
Thelma szülei (Ellen Dorrit Petersen, Henrik Rafaelsen) vallásosak, éppen ezért a hit segítségével igyekeznek kordában tartani lányuk zavaró tulajdonságát. Az orvos apa akár egyéb eszközöket is hajlandó bevetni, mivel Thelma képessége egyszer már tragédiát okozott a családban. De itt a hit mintha nem Istenről szólna, a vallás ugyanis leegyszerűsödik a bűn és a büntetés dimenzióira. Inkább egy szektás magatartásra hasonlít, célja pedig elsősorban az, hogy Thelma képességeit mindenáron elnyomják. Joachim Trier felfogásában a vallási irracionalitás a profán irracionalitással áll szemben.
A keresztény hit fontos része az imádság, amelynek egyik formája a kérő ima. Ez persze nem tévesztendő össze a mágiával. Nem az emberen múlik, hogy mi válik valóra mindabból, amit Istentől kér. Thelma különös képessége mintha arra utalna, hogy az ima funkciója akkor is megmarad, ha a mögötte meghúzódó tanítás és lélek már elpárolgott. Attól tartok azonban, hogy mindezzel szemben a vallástalanított, ki sem mondott fohász soha nem lesz hatékonyabb az Istenhez kiáltó szónál. Még Skandináviában sem.
