Közösség és karizma

Fotó: Merényi Zita

A köszöntés szentmisével kezdődött a piarista kápolnában Erdő Péter bíboros, prímás főcelebrálásával. A főpásztor a mise kezdetén elmondta, örömmel érkezett a meghívásra. Homíliájában hálát adott Tomka Ferenc atya papi szolgálatáért, a hitoktatás és a szentségi pasztoráció terén végzett munkájáért. Azokért az őszinte visszaemlékezéseiért, amelyek sokaknak segítséget jelentettek a múlt sebeinek feldolgozásában és az egység megélésében.
Az evangéliumot magyarázva a bíboros hangsúlyozta: Aki igazán szereti Istent és embertársait, aki tehát nem csupán a rosszat kerüli, hanem bánja a bűneit és igyekszik a szeretet cselekedeteivel engesztelni értük, vagyis a megtérő bűnös az igazán kedves Isten előtt. Nem elegendő, ha csupán a törvénysértéseket kerüljük, hanem teljes szívünkből kell szeretnünk Istent, embertársainkat pedig mint saját magunkat. Ebben az odaadó szeretetben találkoznak össze azok, akik mindig Isten parancsai szerint éltek, és azok, akik bánják bűneiket, s fájdalmukban, hogy a maguk erejéből mindent jóvátenni nem tudnak, Isten irgalmát kérik, hogy visszatérhessenek szeretetébe, és megváltoztassák az életüket – mondta Erdő Péter.
A szentmisét követően a születésnap alkalmából egybegyűlt barátok, ismerősök, tudós kollégák, paptársak Várnai Jakab OFM rektor vezetésével átvonultak a Sapientia-főiskolára, ahol az auditorium maximum adott helyet a Tomka Ferenc tudományos munkássága tiszteletére tartott konferenciának.
Várnai Jakab rektor bevezetőjében a teológusi identitásról elmélkedett. – Nem az általánosan elvárható szakmai munka teszi az igazi teológust, nem az általa publikált kötetek száma, hanem egy minőségi, a személyes létre vonatkozó szempont – mondta a rektor. – A teológus képes kimondani a megfelelő szót Istenről, ami a közösség számára új formában teszi befogadhatóvá Isten Igéjét.
Tomka Ferenc a II. vatikáni zsinat nyomán mindig a communio, a közösség teológiájának elmélyítésén és valóra váltásán munkálkodott a Sapientia tanáraként is, lelkipásztorként is. – Ez példa számunkra, mert azt ugyan tudjuk, hogy az Egyház közösség, de ennek érezhetővé is kell válnia valamiképpen – tette hozzá a rektor –, azért, hogy a világnak felmutathassuk a „közösség példabeszé­dét” (Roger Schütz).
Az ünnepi konferencia második előadója Piero Coda, a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja, a Fokoláre mozgalmat alapító Chiara Lubich által létrehozott Sophia Egyetemi Intézet dékánja volt. Tomka Ferenc tudományos munkásságának egyik meghatározó műve, az Intézmény és karizma az egyházban című könyv nyomán az adományok sokféleségéről beszélt. Rámutatott, hogy a Juvenescit ecclesia (Az egyház megújul) kezdetű, 2016. május 15-én kiadott pápai körlevél (tizenöt év teológusi munkájának gyümölcse) hangsúlyozza, a hierarchikus és a karizmatikus adományok együtt tartoznak az Egyház lényegéhez (ez a koesszencialitás), szükségszerű részei az Egyház valóságának.
Piero Coda előadásában azt is kiemelte, hogy Ferenc pápa pontifikátusának jellemző vonása a szinodalitás (egymással közös létezés), és kulcsszava az odahallgatás a Szentlélek szavára. Egyúttal jelezte, hogy az Egyház történetében jellemzően laikus körből indultak a nagy karizmatikus mozgalmak, és nem a hierarchia felől, gondoljunk például Szent Ferencre.
A következő előadó Máté-Tóth András, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Vallástudományi Tanszékének tanára, a Magyar Pax Romana elnöke szintén az Intézmény és karizma az egyházban című kötetről beszélt. Részletezte a mű szociológiai és teológiai vonatkozásait, és rámutatott pasztorálteológiai módszerének időtállóságára. – E könyv megállapításai napjainkban is helytállóak, ugyan­akkor újraolvasásra, továbbgondolásra, sőt továbbírásra késztetnek – mondta Máté-Tóth András, utalva többek között a mű alapjául szolgáló Max Weber-i szociológia tudományos recepciójának változásaira. Máté-Tóth András felhívta a figyelmet arra, hogy „itt, a mai Magyarországon valahogy nehezen tudunk kapcsolódni ahhoz a II. vatikáni zsinat utáni szellemi pezsgéshez, amelytől közvetlenül a zsinat után hosszú ideig el voltunk zárva”. Talán ezért is idegenkedünk a karizmáktól, a Szentlélek ajándékaitól, a „felfordulástól”. – Létezik egy kísértés, a karizma domesztikálásának kísértése, az a törekvés, hogy „megszelídítsük” a Szentlelket – mutatott rá az előadó.
A konferencia végén Tomka Ferenc szólt a jelenlévőkhöz, elmondta, hogy művének és általában tudományos munkásságának mozgatórugója a következő szentírási részlet: „Arról fognak felismerni titeket, hogy szeretitek egymást.” Ez az evangéliumi kijelentés mintegy az egyházi közösségek lelkitükre.
Az egyháztörténelemben ismétlődő és érthető folyamat, hogy a karizma intézményesedik, és szabályszerűen bekövetkezik az intézmény megmerevedése; ebben élünk, s ugyanakkor tudjuk, hogy lángolnunk kellene. Ez mind­annyiunk „lángolási felelőssége” – fogalmazott az ünnepelt. – Nem a feladat, a projekt elvégzése a fontos, hanem Krisztus megjelenítése – tette hozzá a tudós lelkipásztor. Gáncs Péter evangélikus püspök szavait idézte, aki egy alkalommal azt mondta: a Katolikus Egyház története folyamán képes volt befogadni a karizmatikus indításokat.
A Sapientia-főiskolán tartott konferencia után közvetlen légkörben folytatódott a köszöntés. Ennek keretében Máté-Tóth András egyetemi tanár ajándékot adott át az ünnepeltnek, az Intézmény és karizma az egyházban 2.0 című kötetet, amely teológiai-szociológiai jellegű kurzusok előadásainak szövegét tartalmazza: ezeket a kurzusokat napjaink neves magyar teológia­tanárai tartották Tomka Ferenc könyvét továbbgondolva, a kortárs tudományos megfontolások tükrében, korunk valóságára reflektálva.
Tomka Ferenc Budapesten született 1942. június 26-án. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett. Doktori fokozatát a Hittudományi Akadémián szerezte 1966-ban. Rómában folytatott szociológiai tanulmányokat az Angelicum Egyetemen, ahol 1975-ben szociológiai doktorátust szerzett.
Vácott szentelték pappá a Váci Egyházmegye számára 1965. június 20-án. Ez­után Szabadszálláson, 1968-tól Tiszakécskén, 1969-től pedig Felső­gödön volt káplán.
1973-ban lett teológiatanár az Egri Hittudományi Főiskolán, 1976-ban a budapesti Hittudományi Akadémián magántanár, 2004. márciustól a lelkipásztorkodástan egyetemi tanára.
1989-ben kezdte meg plébánosi szolgálatát Budapest-Káposztásmegyeren, és ugyanebben az évben lett az Országos Lelkipásztori Intézet belső munkatársa.
Az egyházmegyei határok rendezése során 1993-ban az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye inkardinálta, meghagyva addigi állomáshelyén.
1995-ben a pasztorális szakterület felnőttképzési referense lett, valamint címzetes apáti címmel tüntették ki. A Tanácsosok Testülete, az Egyházmegyei Papi Szenátus, a Pasztorális Tanács tagja.
Az ő kezdeményezésére épült meg a káposztásmegyeri új templom és plébániaközpont 1991 és 1995 között.
A plébánosi szolgálat mellett 1978 óta lelkipásztorkodástant tanít a Hittudományi Akadémia, ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara levelező tagozatán, 2003-tól a Sapientia Hittudományi Teológiai Főiskola nappali és levelező tagozatán. A hittudomány különféle területeiről számos könyve, tanulmánya jelent meg. 2006 óta egyetemi tanár.