„Jézust élte elénk”

Fotó: Merényi Zita

 

A Sarutlan Kármelita Nővérek Mindenszentekről nevezett magyarszéki kolostorában november 13-án vettek végső búcsút Futó Károly protonotárius, kanonok, érseki tanácsos, nyugalmazott plébánostól, több nemzedék szeretett lelkivezetőjétől. A szentmisével egybekötött temetésen Erdő Péter bíboros, prímás mondott beszédet. Budapesten november 18-án Roska Péter mutatott be szentmisét Futó Károly lelki üdvéért a Béke Királynője-kápolnában. Megemlékező gondolatait az alábbiakban olvashatják.
„A Jóisten csak lapoz egyet, és ti azt mondjátok: „Jé, a Karcsi bácsi meghalt!” – hallottuk többször is Futó Károly atya szájából. És azt is, hogy „ha nem leszünk szentek, akkor nem is volt érdemes megszületnünk”. Egy hiteles ember, egy-ügyű ember, egy ember az Örökkévalóságnak. Akinek Isten egyedül elég. Életem legnagyobb élménye, hogy ismerhettem őt. Ahogy emlékezem rá, Jézus jut az eszembe róla, őt élte elénk. Ezt jelenti szentté válni: olyan ablakká válni, amelyen Isten fénye átragyog.
Mióta meghalt, folyton az eszemben van, ha meggondolatlan szóra készülök nyitni a számat: Muszáj ezt így mondani? Karcsi bácsi vajon így fogalmazna? Életének vezérfonala az a kérdés volt, amit baptista rokonaitól hallott fiatalon: Vajon Jézus mit tenne most? S a beszéde „igen-igen és nem-nem” volt, pletykák, bántások, panaszkodás és dicsekvés nélkül. Egyszer rákérdeztek messziről jött fiatalok, hogy mit vitt végbe papi életében. Ő azt válaszolta: semmit, csak gyóntattam, miséztem, hitoktattam. Ebből a semmiből nőtt ki körülötte számtalan papi, szerzetesi és odaadott keresztényi élethivatás. Engem pedig arról kérdeztek: milyen lelkiségi mozgalomhoz tartozik Karcsi bácsi? Azt találtam mondani: egyikhez sem – ő maga egy lelkiségi mozgalom, mi tartozunk hozzá, ehhez a mennyei derűhöz. Egy hittanos társam így fogalmazott: „Egy hetet tölt vele az ember, és kedve támad jó embernek lenni.”
A legmegkapóbb talán az az öröm volt benne, ami felragyogott a szemeiben, amikor valakit meglátott, és az az odaadó figyelem, amellyel hallgatott minket, amikor kiöntöttük előtte a lelkünket. Ha elmaradtunk tőle, akár évekre, sose kérte számon, mindig ott folytattuk a kapcsolatot, ahol annak idején abbahagytuk. Lelkiatya volt, a jelenléte által formálódtunk. Amikor találkoztunk vele, érdeklődött minden családtagunk iránt. És imádkozott értünk mindig. Még életének utolsó napjaiban is mindennap név szerint imádkozott több mint kétszáz emberért.
Olyan papot ismertünk meg benne, aki végtelenül hűséges volt az Egyház tanításához, aki küzdött a rossz ellen, ugyanakkor nagyon szeretett minden bűnöst. Jónak látta a másik embert, minden hibája ellenére is. Még a Ceau­șes­cu házaspár kivégzésekor is a lelki üdvükért imádkozott. Kamaszkori lázadásaink meg-megviselték, de ezt sosem éreztette velünk. Mennyei perspektívából nézte a dolgokat. Fél lábbal a mennyben élt, a másik fél lábával stabilan a földön állt. Volt, hogy egy Down-szindrómás magzattal várandós asszony azt kérdezte tőle: „Mit mondjak a családtagjaimnak, akik arra akarnak rávenni, hogy vetessem el a gyermekemet?” „Válaszold azt, hogy hagyják élni őt, mert így legalább egyvalaki lesz a családban, aki biztosan üdvözül” – mondta.
Tizenöt évig jártam hozzá hittanra, de hittankönyvet nem láttam a kezében, mindig a Szentírásból tanított. Minden órára egy újabb verset kellett megtanulnunk. A kívülről tanult szentírási részek segítségével közelebb jutottam Jézus titkához, mint egyetemi teológiai tanulmányaim által. Karcsi bácsi személyén keresztül belénk ivódott a zsinati Egyház képe, amely egy nagy család, ahol otthon érezhetjük magunkat. Vele nyaraltunk, táboroztunk évtizedeken keresztül. Mindig ő főzött, sose osztott be minket – mi meg egyre-másra kedvet kaptunk, hogy önként segítsünk neki. Nagyon jó volt vele lenni. Imádságos lénye vágyat ébresztett bennünk az imára. Kamaszkorunktól arra biztatott, hogy imádkozzunk leendő házastársunkért, hiszen Isten ismeri már őt. Én is ezt tettem egészen addig, amíg el nem köteleződtem a papságra – és hálás vagyok neki ezért a tanácsért. Egy kedves hittanos társunk, aki szerzetesnő lett, egyszer megkérdezte tőle: miért mindig a házasságról beszélt nekünk, és oly ritkán a szerzetességről, a papságról? Azt mondta: ha valakit Isten erre szólít, azt biztosan megmondja neki személyesen. Így is volt ez, igen sokunknak valóban megmondta. Lelkigyakorlataiból három könyvet állított össze a Szent Gellért Kiadó. Ő maga azonban nem írt könyveket. Róla fogunk majd könyveket írni.
Boldog, nyolc boldogsággal élő ember volt, aki egy fél életen keresztül bicegett, mankózott, és mégis mindenkihez eljutott, akinek szüksége volt rá. A lakásába fogadta be azokat, akiknek nem volt hol lakniuk: a kirúgott kispaptól (Varga Laci püspök atyától) elkezdve a kisgyermekét a kórházban ápoló erdélyi asszonyig igen sokakat. Semmije sem volt, és még­is mindenkinek ingyen adott mindent. Egyszer épp nála voltam, amikor bejött hozzá egy néni, akinek nem volt kályhája a kezdődő télben. Karcsi bácsi odaadta neki az utolsó pénzt is, amiből másnap ki kellett volna fizetnie egy tartozást. Amikor aztán a tartozásért jöttek, valaki ajándékából már ismét a kezében volt a pénzösszeg, ami kellett. Kérdeztem: Karcsi bácsi, hogy csinálod ezt? Azt válaszolta: Mindig így csináltam, sosem sikerült másképp. Ilyen tanácsai alapján épült fel a magyarszéki kármelita kolostor, amelynek lelkivezetője volt. Ráíratta az épületre: „Isten vitte végbe ezt a művet.” Teljesen ráhagyatkozott a gondviselésre, gondjait a gondviselő Istenre bízta. Egyik kedvenc énekének refrénje sokunkban visszhangzik: „Rá se ránts, ne törj le, pajtás, mindig csak dalolva járj! Nevess, ha száz gond bánt…”
Nagyon szeretett énekelni. Főleg Jézusról. Gyermeki lelkülettel énekelte a gyerekdalokat, amelyekben sok, felnőtteknek szóló bölcsesség rejtezett. „Házasodik a motolla”, énekelte, és mi is könnyen ráismerhettünk magunkra, például a vén bagoly személyében… Egyszerű és nagyszerű tanácsai voltak. Többek között az, hogy „az életszentség egyetlen igazi kritériuma az este tíz órai lefekvés”, mert a kipihent ember adja önmaga legjavát. Nagyon nagy önfegyelemmel tornázott, amíg csak fizikailag képes volt rá. Kilencvenévesen is egy órát sétált naponta. Valaki meg is jegyezte: milyen jó anyagból van ez a Karcsi bácsi, hogy évtizedek óta mankóval jár, mégse fáj soha semmije…
Ennek a nagyszerű embernek az élete nem hagyta hidegen az ellenséget sem. Életem legnehezebb időszakai közt tartom számon azokat a napokat, amikor megtámadta az ördög, mint az arsi plébánost.
Teréz anya nővéreinek, a mellette álló orvosainak és egy karizmatikus közösségnek az imáját meghallgatva szabadította meg őt Jézus nagy nyomorúságából. Áldott legyen érte az Úr!
Fölemelő volt, ahogy betegségében szembenézett a halállal. Súlyos állapotban volt, amikor megkérdezte tőlem: „Mit mondanak az orvosok, meddig élek még?” Én azt válaszoltam: „Két-három napot mondtak.” Erre ő: „Bocsáss meg, csak azért kérdeztem, hogy mikor búcsúzzam el.” És a Jóisten megadta, hogy még három évig élt ezután.
Lilában temettük, ahogy Szent II. János Pált is lilában temették. Nem mi avatjuk boldoggá, szentté, de akik ismertük őt, megtehetjük a magunkét ez ügyben. Aki szívesen közreműködne ebben, az írjon egy e-mailt a futo­kar­csi­ba­csi­@katolikus.hu, vagy egy levelet a 1083 Tömő u. 31. címre.
Isten éltessen, kedves Karcsi bácsi!

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .