A 2017-es esztendő egyik legfontosabb „születésnaposa”, Arany János éppen a reformáció születésének háromszázadik esztendejében látta meg a napvilágot. Az ő költészetében azonban csak az „aranypor-szitálás” türelmes módszerével juthatunk hitvalló versek, versrészletek birtokába. Mindez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy Arany ne lett volna felnőtt élete, alkotói évtizedei minden évében hívő ember, csupán arról van szó, hogy alapvetően rejtőzködő, szemérmes és visszafogott természetétől idegen volt az a fajta nyíltan konfesszionális líra, amely baráti körének két tagját, a vele egy évben született Tompa Mihályt (aki szintén 2017 egyik ünnepeltje!) és a kettejüknél fiatalabb Szász Károly költőt, műfordítót s egyben dunamelléki református püspököt jellemezte.
Nézzünk bele először egy gyakran idézett, de nem e sorok révén ismertté vált költeményébe, a Tamburás öreg úr című önarcképbe, amelyben – bár közvetve – mégis arról vall, hogy ő a reformáció egyik nevezetes évfordulójának gyermeke és a kálvinista eklézsia régi zenéjét, egyháztörténeti jelentőségű, gyakran ószövetségi gyökerű énekeit nagy becsben tartó tagja:
„Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.”
(Tamburás öreg úr – részlet)
Valamivel ismertebb a java férfikorában fiának, Arany Lászlónak (Arany Lacinak!) ajánlott családi vers, a Fiamnak, amelyből azonban elsősorban a refrént szokás idézgetni. Most álljon itt az a versszak, amelyben a költő apa felelőssége nyilvánul meg, amikor arról vall, hogy a nevelés, a családi légkör is felelős azért, hogy a fiú Isten-közeli életben nevelkedjék:
„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.”
(Fiamnak – részlet)
Jóval rejtőzködőbb, de népi ízekben gazdag A hegedű. Víg
legenda című, ritkán idézett zsánerkép, amelyben Jézus Krisztus vándorlásai során Magyarországra keveredik, hűséges emberével, Szent Péterrel, akit bizony-bizony „beszippant” egy rongyos csárda borközi hangulata. A józan életű Arany János ebben a játékos-biblikus tanmeséjében az italozás ellen prédikál; olvassuk most el együtt a vers mesélő hangú, magyaros nyitányát:
„Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, –
Néhány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.”
(A hegedű. Víg legenda – részlet)
Ugyanígy nem nevezhető túl népszerűnek egy prédikáló típusú Arany-vers sem, Az első lopás című elbeszélő költemény, amely példázat a csaknem koldussá és hontalanná lett kisbirtokos, Gazdag Imre nyomor szülte bűnbeeséséről és megtéréséről. Egy olyan férfiról szól ez a történet, aki lopásért elítélt tömlöctöltelékből sok munka és küzdelem árán Isten emberévé lett:
„Ezt a történetet, még gyerek-koromban,
Egy öreg ősz ember beszélette nékem;
Nyájas, piros arca most is előttem van,
Jó gazdának tarták az egész környéken;
Isten háza mellett volt egy szép új háza,
Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.”
(Az első lopás, Költői elbeszélés, részlet)
Ezt a kis rendhagyó irodalomórát aligha fejezhetnénk be mással, mint Arany János nevezetes Sír-versével, amelyben a Teremtőt nem csupán hívő, de egyszersmind költői,alkotói léte legfőbb igazgatójának, szerkesztőjének is nevezi. Az Arany-évfordulón innen és túl nem kívánhatok mást, nemesebbet minden Olvasónak és Szerzőtársnak, mint azt, hogy e nevezetes évfordulók évében élje meg, érezze át, s kövesse az idézett epigramma minden gőgtől mentes szellemiségét, halhatatlan üzenetét:
Sír-vers
Nincs végezve itt még a cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.
