Fotó: Lambert Attila
Mi a szerepe Máté evangéliumában az irgalmasságról szóló tanításoknak? Jámborságra buzdítanak, vagy ennél átfogóbb, lényegibb üzenetet hordoznak?
– A szentírástudomány hagyományos álláspontja, hogy Máté evangéliumában két szempont dominál. Az egyik, hogy Jézus Krisztusban beteljesedik az Ószövetség, beteljesednek a prófétai jövendölések. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat” – olvashatjuk a Mt 5,17-ben.
A másik uralkodó szempont ebben az evangéliumban, hogy az egyház: Isten új népe. Ez természetesen nem a zsidóság elvetését jelenti, hanem azt, hogy az új közösség már egyetemes távlatú, az akkori szóhasználattal élve „a pogányok” felé is nyitott.
Úgy látom, az irgalmasság fogalma Máténál elsősorban ez utóbbi szemponthoz kötődik, az egyházzal kapcsolatos irányultsághoz, mégpedig két vonatkozásban. Egyrészt ahhoz a kérdéshez kapcsolódik, hogy mi az egyház, és mi a küldetése. Másrészt ahhoz, hogy miként viszonyuljanak egymáshoz a keresztények, az Egyház tagjai. Ez utóbbival kezdeném a témánk kifejtését.
Erről Máté 18. fejezetében esik szó, ahol hangsúlyos az irgalmasság témája. Elhangzik például egy fontos útmutatás: keresni kell az elveszettet. Tehát keresni azt, aki a közösség tagja volt, és valamilyen okból a peremre került vagy eltűnt. Nem megfelelő az a magatartás, hogy tudomásul vesszük és belenyugszunk abba, hogy az illető elsodródott. Később arra kapunk felszólítást, hogy a közösségünkben élő bűnöst figyelmeztetni kell, szeretettel, józanul, nem az elítélés, hanem a megmentés szándékával. Mindenekelőtt a megbocsátó szeretet alaphangoltságával. E magatartásunk, szándékunk oka maga Isten, aki már Krisztusban megbocsátott nekünk. Istennek ezt az irgalmát megdöbbentő erővel mutatja be a szívtelen szolgáról szóló történet, amely azt példázza, hogy nincs határa az Istentől eredő megbocsátásnak (a példázatban az úr a szolga tízezer talentum értékű, hatalmas vagyonnak megfelelő tartozását engedi el). A szívtelen szolga sajnos éppen az urával ellentétesen cselekszik. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy Máté evangéliuma szerint az egyház belső életének lényeges szempontja az irgalmasság.
Hogyan kapcsolódik az irgalmasság motívuma az Egyháznak a kívülállók felé szóló küldetéséhez?
– A küldetésünkről nagyon szépen fogalmaz Jézus a hegyi beszédben: Ti vagytok a föld sója, a világ világossága. Alapvető feladatunk tehát irányadást, útmutatást nyújtani mások számára. Ezen evangéliumi szakasz végén pedig a következőt olvashatjuk: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” A jó tettek pedig tágabb értelemben az irgalmasság tettei. A kérdésére tehát az a válasz, hogy az irgalmasságra vonatkozó utalások Máté evangélistánál nem csupán jámborságra buzdító gondolatok, hanem szorosan kötődnek a szent szerző alapkoncepciójához: Isten új népe az Egyház, amely által az irgalmasságnak kell megmutatkoznia a közösségen belül és a kívülállók felé egyaránt.
A Máté 25-ben Jézus az utolsó ítélettel kapcsolatban egészen konkrétan beszél az irgalmasság tetteiről, és ezeket önmagára vonatkoztatja: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.”
– Szükséges hangsúlyozni, hogy az Egyház nemcsak az irgalmasság testi, hanem lelki cselekedeteiről is beszél. Jézus a felsorolásában külsődleges cselekedeteket említ, de az utolsó esetekben már ott van a lelki távlat is: ha például elmegyek valakinek a betegágyához, nem maradhatok közömbös, hiszen éppen azért megyek oda, hogy a jelenlétemmel, a szavaimmal, esetleg a könnyeimmel kifejezzem az együttérzésemet, hogy lélekben is irgalmas legyek.
Az együttérzésünk kifejezésének formája az imádság is. Gondoljuk csak el, nem biztos, hogy minden éhezőnek tudok enni adni, nem biztos, hogy megvan a képességem arra, hogy börtönpasztorációt végezzek. De tudok másokért imádkozni. Az 1Tim 2. fejezetében azt találjuk: imádkozzatok minden emberért! Lássuk be, sok esetben gyöngének érezzük magunkat, de valamit mindig megtehetünk: imádkozhatunk. Bíznunk kell Istenben, akinek az áldása képes megszaporítani azt a keveset, amit mi adhatunk. Máté kétszer is leírja, hogy Jézus egy kevés kenyeret megsokasítva több ezer embert vendégelt meg. A kenyeret a tanítványok adták; odaadták, amijük volt, és Jézus megáldotta, megsokasította azt. Erősebben kellene bíznunk Isten áldó tevékenységében. Tudjuk, hogy a világban sok a szenvedés. A közvetlen környezetünkben egészen konkrétan kell cselekednünk az enyhítésére. A távollévők felé pedig imádságban tehetjük meg ugyanezt.
Jézus sem közömbös az emberekkel. Máté írja róla, éppen az első kenyérszaporítás eseményénél, hogy meglátta a tömegben az embereket, és „megesett rajtuk a szíve”.
– Ez az irgalom. Az evangélium szövegében egy egészen sajátos görög szót találunk erre. A szplanchnidzomai igét általában úgy fordítjuk, hogy irgalmat gyakorol, megindul a szíve. Egész pontosan azt jelenti: megrendülnek, megremegnek a belső szervei, a zsigerei. A bibliai szemlélet az érzelmeket a zsigerekhez köti, nem a szívhez. Amikor valakin erőt vesznek az érzelmek, akkor a belső részek megmozdulnak – ma azt mondjuk: megindul a szíve, azaz nem marad közömbös. Jézus éppen azért vállalta a sorsát, hogy Isten szeretetét közvetítse; hogyan is lehetne közömbös az emberekkel?!
Ugyanakkor Jézus irgalmasságát nem szűkíthetjük le arra, hogy meggyógyítja a betegeket, vagy megszaporítja a kenyeret. Irgalom az is, hogy bűnöket bocsát meg, és ez a szempont összekapcsolódik a gyógyítással. Jézus tehát nem csodadoktor vagy rendkívüli, karizmatikus személyiség, az ő küldetése elsődlegesen arra irányul, hogy helyrehozza a kapcsolatot Isten és ember között, azt a kapcsolatot, amelyet a bűn megrontott. Mindezt azért teszi, hogy megváltsa az embert: ez pedig elsődlegesen a lelket érinti. Jézus irgalmasságának leglényegesebb mozzanata tehát a bűnök bocsánata. Persze irgalom az is, hogy Jézus tanít. Látja a tömeget, a pásztor nélküli juhokat, megesik rajtuk a szíve, és azután tanítja őket. Ne feledjük, hogy az irgalmasság lelki cselekedetei között ott van az is, hogy „a tudatlanokat tanítani”.
Ha a tanításról beszélünk, Jézus a hegyi beszédben is félreérthetetlen útmutatást ad: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.”
– Figyeljünk arra, hogy e kijelentés második fele az evangéliumi görögben egy szenvedő alak: ez sémi hatás. A zsidók nem igazán szerették kimondani Isten nevét, a körülírásra használták a szenvedő alakot. Abban a korban mindenki tudta, hogy itt Isten cselekvésére történik utalás. A mondat igazi értelme ez: Boldogok az irgalmasok, mert az Isten is irgalmasságot fog tanúsítani feléjük.
S hogy kik az irgalmasok? Erről már beszéltünk: Máténál azon van a hangsúly, hogy segíteni kell a rászorulókon, valamint meg kell bocsátani mások bűneit. Tudjuk, hogy ez nem mindig könnyű, de ha megvan bennünk a szándék, akkor számíthatunk Isten felénk megmutatkozó irgalmára is. A Miatyánk után ez áll a szövegben „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket” (Mt 6,14–15). Azt gondolom, ez elég egyértelmű.
Tudatosítanunk kell, hogy a keresztény élet kötelezettséggel jár: komolyan veszem, amit a Jóisten elvár tőlem. Az okos és a balga szüzek példázatában láthatjuk, hogy a hitemet, amelyet a „lámpás” jelképez, folyamatosan ápolnom kell. Az olaj az Istennel való kapcsolatom, amely által élővé válik a hitem. Aki nem ápolja ezt az elkötelezettségét, az eljátszhatja a sorsát, úgy járhat, mint a balga szüzek. Ha nem törekszem az Istennel való kapcsolatra, ha nincs meg bennem a készség az imádságra, a rendszeres önvizsgálatra, a gyónásra, a lelki életre, ami az élő kapcsolatot jelenti Istennel, akkor nem hibáztathatom Istent a végső ítélet perspektívájában.
Az ilyen és ehhez hasonló jézusi példázatok arra figyelmeztetnek, hogy a keresztény élet nem játék, ahogyan Isten irgalmassága sem játék. Azt mondani, hogy a földi életben azt csinálok, amit akarok, és majd Isten dolga, hogy irgalmazzon, helytelen szemlélet. Az persze igaz, hogy Isten életünk utolsó pillanatában is kész megadni számunkra a lehetőséget a vele való kapcsolatra. De erre ne játsszunk! Sohasem szabad visszaélnünk Isten irgalmával!
Sok szó esett a bűnbocsánatról, de Máténál az is elhangzik: a Szentlélek elleni bűnre nincs bocsánat. Mit jelent ez?
– A Szentlélek elleni bűn a bűnben való megátalkodottság. Amikor nem vagyok hajlandó belátni a bűnösségemet, és makacsul kitartok a bűn mellett, vagy amikor nem bízom Isten irgalmában. Tehát nem konkrét bűnről van szó, hanem arról, hogy makacsságból vagy elkeseredésből ellenállok az Isten szeretetét közvetítő Szentléleknek. S hogy miért megbocsáthatatlan a Szentlélek elleni bűn? Mert a bűn eleve csak akkor bocsátható meg, ha kérem a megbocsátást. A Jóisten szabadságot adott nekünk, nem kényszerít minket, hanem felajánlja az üdvösséget.
Ő kész megbocsátani a bűnt, mert meg akar menteni. Ám ezt nekem is akarnom kell. Mernem kell odaborulni hozzá: Kérlek, légy irgalmas hozzám!
