A hitnek és a hozzá való ragaszkodásnak azt a vetületét gondolja át ugyanis, amely részben bizonyára független, részben azonban nagyon is alávetett a történelmi körülményeknek, az aktuális társadalmi háttérnek.
Gyakori polémia, hogy mennyiben magánügy a vallás, a hit gyakorlása. Legalább ennyire kérdéses, hogy a vallásgyakorlat lelki vonatkozásai, motivációjának mélysége, átéltsége „ellenőrizhető” és tesztelendő-e, vagyis hogy ki tekinthető igazán hívő embernek. Még az sem biztos, hogy ez a kérdés egyáltalán feltehető legitim módon, hiszen ha megengedjük magunknak, azonnal azok nyomába lépünk, akik az évszázadok során ítélkezni mertek mások felett vallásosságuk mértéke, őszintesége, minősége alapján. Kinek lehet joga megtenni ezt, és milyen alapon? Hogyan lehetne megbizonyosodni valakinek a hitéről; arról, hogy komolyan hiszi-e (egyáltalán érti-e!) vallásának főbb tételeit, és őszintén ragaszkodik-e hozzájuk?
A vallás egy szempontból egészen biztosan a legszentebb magánügy, amelynek magvához, egyéni mélységeihez senki kívülálló elvileg sem férhet hozzá, de nincs is hozzá semmi köze. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha egy bizonyos vallással vagy felekezettel szemben egy társadalomban ellenérzések vannak, és ezeket hivatalos helyről még szítják is, az kihat arra, mekkora tömegek tartják kívánatosnak az elköteleződésüket, sőt ennek az elköteleződésnek a minőségére is. Kérdés lehet az is, hogy egy-egy országban mi válik a vallásosság ismérvévé, mit kérnek inkább számon: a tömegekre vonatkozó, de minimális követelmények vagy egy szűkebb kör erősebb elköteleződésének kívánalma válik általánossá.
Amszterdamban van egy valaha titkos kápolna, a Mi Urunk a padláson, amelyet padlások egybenyitásával alakítottak ki a XVI. század második felétől több mint nyolcvan éven át üldözött katolikusok. Kétszer is jártam benne, és nagyon megihletett a mi mércénk szerint kicsiny templomocska hangulata. Elképzeltem, milyen lehetett abban a korban ragaszkodni a katolikus közösséghez és vallásgyakorlathoz – akkor, amikor ez tilalmas volt, és kizárólag belső igényből fakadhatott. Hogyan élhet, maradhat fenn az a hit, amelyet kívülről nemhogy nem támogat a társadalmi közeg, hanem egyenesen elítél és fenyeget? Mintha az alapját szüntetné meg így, hiszen a hitnek is megvannak a maga anyagi, legitimális feltételei, és a társadalom főáramainak ellenében elvileg nem lehet huzamosabban létezni. A hit túlélt halálugrásaként tekintek arra, hogy katolikus közösségek Japánban háromszáz éven át képesek voltak papok, templom és a nyilvános vallásgyakorlat lehetősége nélkül fennmaradni. Képzeljék csak el, gondoljanak bele: önök hány éven át tudnák megőrizni a katolikus hitüket úgy, hogy ezt a szűk közösségükön kívül mindenki más elítélendőnek, üldözendőnek tekintené, és emiatt mindennap félelemmel lépnének ki az utcára? Talán a hit leglényegéről beszél azok példája, akik egész életükben az elismerés legcsekélyebb reménye nélkül, kizárólag odaátra tekintve őrizgették titkos kincsüket.
„Az ötletek jönnek-mennek, de ahogy öregszünk, a bennünk felmerülő kérdések még több kérdést vetnek fel. Ez az, ami igazán foglalkoztat. A filmkészítés, a barátaim és a családom a legfontosabbak az életemben, de ennél sokkal többről szól a létezésünk. Sokkal-sokkal többről. Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott. A megszállottjává váltam, meg kellett csinálnom. Ez egy erőteljes, csodálatos igaz történet – részben thriller is – , ami az előbb említett kérdésekkel foglalkozik.”
Martin Scorsese
