Elég ehhez egy sorsfordító életesemény. Pontosan ez történik Jacqueline „Jackie” Bouvier Kennedyvel, akinek férje, John Fitzgerald Kennedy elnök 1963-as meggyilkolása után kell helyt állnia személyes gyászában, a temetést övező intrikákban és a merénylettől megriadt amerikai néplélek gyógyításában. Pablo Larraín chilei rendező legújabb, itthon februárban debütált filmjében sem hősét, sem nézőjét nem kíméli, ám a gyilkosság véres részletei helyett a lélek fájdalmait igyekszik vászonra festeni.
S hogy célját elérje, kiindulásként mindjárt elveti a hollywoodi életrajzi filmek élére vasalt dramaturgiai közhelyeit, és különleges atmoszférájú tudatfolyam-mozit vezényel a hírhedtté vált merénylet körüli napok eseményeiből. Noah Oppenheim minden rezdülésre figyelő forgatókönyve ehhez három pillérre alapoz: egy múltbéli tévéshow felvételére, melynek során a First Lady maga vezeti végig a nézőket a Fehér Házon; a dallasi tragédiát megelőző és követő napokra; valamint keretként egy interjúra, melyet egy újságíró készít az immár özvegy elnökfeleséggel. Larraín virtuóz érzékenységgel és delejező képekkel viszi végig szándékát, s filmje, a Jackie így lesz messze több egy híresség puszta élettörténeténél. A gyász ugyanis mindössze az egyik állomás a lélek állapotai közül, a chilei rendező – eddigi életművéhez hűen – a média manipulatív természetét és az azt működtető ember motivációit kutatja.
Többszörösen is rendhagyó alkotás tehát a Jackie, legnemesebb ékköve azonban a főszereplőt megformáló Natalie Portman játéka. Az egykor az álomgyár fiatal üdvöskéjének tartott színésznő döbbenetesen érett alakítást nyújt: szoborszerű arcán az éteri szépség és a kínzó fájdalom váltakozik, ugyanakkor mindvégig őrzi First Ladyhez illő méltóságát egy csipetnyi, maszk-szerű távolságtartással. Igen, Jackie maszkot hord és szerepet játszik: a Fehér Házba költözésétől fogva tudatosan alakít ki egy idealizált képet az elnöki családról az ország közvéleménye számára, figyelmen kívül hagyva az időről időre felröppenő kínos pletykákat. Az utóbbiakkal – egy félmondat kivételével – Larraín sem törődik, azzal viszont nagyon is, hogy bemutassa, miként fordítja a maga javára a Kennedy család a bulvár folyamatos érdeklődését. Ez a gondosan felépített idill hullik szét a dallasi merénylő puskalövései révén, a frissen megözvegyült elnökfeleség pedig keserves gyászmunkával illeszti össze a szétszóródott darabkákat: vitatkozik az őt minél előbb felejteni igyekvő politikai riválisokkal, küzd a biztonságot hirtelen mindenek fölé helyező titkosszolgálatokkal, és harcol elhunyt férje elnöki örökségéért. Néhány héttel később, a Fehér Házat immár elhagyva hűvös eltökéltséggel néz a riporter szemébe. Legendát épít.
Megkapó jelenet, amikor Jackie Kennedy a tragédiától megrendülten bolyongva egy idős pappal (John Hurt utolsó szerepében) beszélget életről és halálról, gyászról és elfogadásról. Isten embere szelíd válaszaival vezeti rá a First Ladyt a felismerésre: csak akkor lel megnyugvást nemzete és önmaga számára, ha férje eszmei örökségét mítosszá növeszti, fölébe kerekedvén a sokszor kiábrándító rögvalóságnak. Larraín nem felejti el jelezni, hogy a mégoly nemes szándék dacára ez bizony manipuláció a javából: a realitás (fel)javított kiadása. Nem hiszem, hogy a közelgő Oscar-gálán Hollywood bőségesen jutalmazni fogja érte.
