A hatalmas iratanyagot a Vatikáni Levéltár anyagából négy, azóta már elhunyt kiváló jezsuita történész rendezte sajtó alá: Angelo Martini olasz, Burkhart Schneider német, Pierre Blet francia és Robert A. Graham amerikai. A Szentszék ezzel a kiadvánnyal megelőzte a nagy nyugati országokat a világháborús iratanyag kiadása terén. Amióta XIII. Leó pápa a XIX. század végén megkezdte a Vatikáni Levéltár megnyitását a történész kutatók számára, a katolikus egyház egyre jobb kapcsolatra lépett a történettudománnyal. Ennek a folyamatnak döntő eseménye volt a II. vatikáni zsinat, amelyet egy történészprofesszor – némi humorral – úgy jellemzett, hogy lekerült az egyház bejáratáról a felirat: „Történészeknek tilos a bemenet!” Alighogy Rolf Hochhut német – baloldali, egyesek szerint a KGB által inspirált – szerző megírta XII. Piusz pápát rágalmazó, A helytartó című színdarabját, VI. Pál pápa engedélyezte a Szentszék háborúval kapcsolatos dokumentumainak megjelentetését. Miért nem az 1939-1945 közötti teljes iratanyagot tették kutathatóvá? A jezsuita történészek miért csak a korszak válogatott iratait tették közzé? Ez a válogatás a közvélemény egy részében azt a kételyt ébresztheti, hogy a válogatásból esetleg kihagyták a XII. Piuszra és az egyházra vonatkozó „kényes” iratokat… De valójában egészen másról van szó! A Vatikáni Levéltár anyagát – több évtizedes késéssel, most éppen 1939-nél tartva – mindig egy-egy pápa uralkodásának idejével nyitják meg a kutatók számára. Addigra kutathatóvá teszik az anyagot, áttekintik eredeti rendjét, segédkönyveit, elkészítik állományjegyzékét, stb. 1964-ben XII. Piusz pápa korszakának iratait még nem készítették elő. A jezsuita történész kutatók nem valaminek elhallgatása miatt válogattak, hanem a politikai jellegű iratok könnyebb áttekintése érdekében. A szerkesztő Pierre Blet jezsuita professzor a Mérleg című folyóiratban közzétett tanulmányát idézem: „A politikai jellegű – s így a háborúval kapcsolatos – dokumentumok néha keveredtek a vallási, jogi, sőt akár személyes jellegű iratokkal. Mindezeket elég jól kezelhető papírdobozokban tárolták ugyan, de tartalmilag időnként meglehetősen elütöttek egymástól. Előfordult, hogy Angliával kapcsolatos tudnivalók a Franciaországra vonatkozó dossziékból kerültek elő, mert az információ a franciaországi nuncius levelében volt.” És a döntő mondat: „Készakarva egyetlen fontos iratot sem hagytunk ki, mivel úgy gondoltuk, ezzel ártanánk a pápa emlékének és a Szentszék jó hírnevének. Ilyen jellegű vállalkozásnál azonban óhatatlan, hogy elsőként maguk a közreadók tegyék föl maguknak a kérdést, biztosan nem felejtkeztek-e el valamiről.” XII. Piusz ellen gyakran hozzák fel még mindig a vádat, hogy nem emelte fel szavát a zsidóságot ért, végzetes következményekkel járó fajüldözés ellen, s ezzel szabad folyást engedett a náci barbarizmusnak. A dokumentumok tanúsága szerint a pápa folyamatosan és kitartóan fáradozott azon, hogy szembehelyezkedjék a deportálásokkal, amelyeknek célja egyre inkább tudható volt. De hát nem közölték XII. Piusz pápa levelezését Hitlerrel! – írta egy olasz újságíró. „Azért nem publikáltuk, mert ilyen levelezés nem volt, csupán az újságíró »jóindulatú« képzeletében létezik” – válaszolta Pierre Blet. Nincs mit takargatnia a Szentszéknek. A válogatás semmit sem takargatott, hanem inkább a kutatást könnyítette meg addig is, amíg lehetővé válik a Vatikáni Levéltár 1939-1958 közötti teljes iratanyagának eredetiben való kutatása. „Erősen kétlem, hogy a vatikáni levéltár megnyitása, a második világháborús anyagaihoz való széles körű hozzáférés változást hozna a korszakról alkotott ismereteinkben” – vélekedett a francia jezsuita történész, Pierre Blet.
