A két háború közötti időszak, a világháborús részvétel; Bethlen István, Horthy Miklós vagy éppen Nagy Imre történelmi szerepének értékelése a hazai tudósokat is megosztja.) Amikor – első pillanatra legalábbis – elfogulatlan külföldiek írnak a magyar történelemről, sokszor még a felületes szemlélő is úgy érzi, e megnyilatkozások sztereotípiákat ismételgetnek, felületesek, és leginkább csak arra szolgálnak, hogy alátámasszanak
valamilyen politikai nézetet. Ha kezünkbe vesszük Bryan Cartledge: Megmaradni –
A magyar történelem egy angol szemével című kötetét, már a könyv terjedelme is arra int, hagyjuk magunk mögött előítéleteinket, hiszen aki fáradságot nem kímélve elvégez egy ekkora munkát, annak rossz szándékai nem lehetnek.
Cartledge volt James Callaghan és Margaret Thatcher miniszterelnökök tanácsadója is, diplomataként 1980 és ’83 között Magyarországon, 1985-től 1988-ig pedig a Szovjetunióban szolgált, mint az Egyesült Királyság nagykövete.
„A történész maga is része a tanulmányozott folyamatnak, csak abból a nézőpontból tekinthet rá, amelyet a jelen pillanatban elfoglal” – írja Robin G. Collingwood (1889–1943) A történetírás elmélete című meghatározó művében. A nyolcvanhatodik életévében járó szerző alapállása már az első oldalak után nyilvánvalóvá válik. Tiszteletet – sőt, némi csodálatot is – érez a magyarok iránt. Amint arra a könyv címe is utal, a magyarság történelmére elsősorban a megmaradásért folytatott küzdelemként tekint. Egy nép történelmét megírni ugyanakkor rendkívül nagy vállalkozás. Óhatatlanul lesznek olyan események, amelyekre nagyobb, más történésekre kisebb hangsúly kerül. Cartledge könyvében is vannak elhagyott-elnagyolt részek – mint például a háború utáni délvidéki magyarság elleni atrocitások –, ám összességében a szerző szinte minden fontos pillanatra kitér. Az is érthető, hogy a XXI. századhoz közeledve miért lesz egyre részletesebb a leírás. A könyv első, 2006-os megjelenése után a történész szakma megtette a maga kritikai megjegyzéseit, kiegészítéseit e műhöz, ám ezeket olvasva is az látszik, Cartledge-nek legfeljebb az vethető a szemére, ahogyan egyes eseményeket értelmez.
Egy másik nagy történész, Leopold von Ranke (1795–1886) klasszikus meghatározása szerint „a történész feladata, hogy megmutassa, hogyan is volt” – „wie es eigentlich gewesen”. Collingwood ugyanakkor hozzáteszi, „a történész csak a jelen szemüvegén át láthatja a múltat”. A történetírók éppen ezért esnek bele gyakran abba a tévedésbe, hogy a végkifejlet ismeretében értékelik az adott eseményeket, személyeket. Cartledge sem kerüli el ezt a hibát, ám mindennek ellenére igyekszik, amennyire csak lehet, tárgyilagosnak maradni. Egy történész persze lehet szubjektív, ha ez „a kötődés, és nem az ítélet vagy a magyarázat részrehajlása”. A szerző legtöbbször nem is lépi át ezt a határt, ám egy korszak – és egy politikus – tekintetében tapasztalhatunk némi elfogultságot. Cartledge a nyolcvanas években képviselte hazáját Magyarországon, talán ezért nem tud objektív maradni a
kádári időszak vizsgálatánál. Szerinte
Kádár János sajátos „kiegyezést” kötött a magyar néppel. Pedig ez a rendszer is diktatúra volt a javából, legfeljebb a módszerek lettek kifinomultabbak.
Bryan Cartledge műve nem csupán egy újabb történelemkönyv. Egy történész-diplomata „csekély hódolata” egy olyan nép előtt, amely annyi áldozatot hozott az évszázadok során azért, hogy megmaradjon. A kötetet Bánki Vera kitűnő fordításában veheti kezébe a magyar olvasó.
