Szeretjük a titkokat, ösztönösen vonzódunk hozzájuk. A világ tele van rejtélyekkel, megfejthetetlennek látszó talányokkal. Persze nem akarjuk a bizonytalanságot, régóta szeretnénk birtokolni a tudást, ez az ember ősi vágya. A múlt dolgai a messzeségbe tűnnek, az emlékezet idővel elhomályosul. Így van ez a legendás festővel, valódi nevén Hieronymus van Aekennel, vagyis Boschsal, a XVI. századi németalföldi festészet és az egész művészettörténet egyik legtitokzatosabb festőjével is. Művésznevét a hollandiai ’s-Hertogenboschról kapta, arról a városról, ahol született, élt, és mindvégig munkálkodott.
A németalföldi festő halálának (1516) ötszázadik évfordulójáról világszerte sokfelé megemlékeznek kiállításokkal, könyvekkel, művészettörténeti tanulmányokkal. Persze a filmesek sem maradhatnak ki az ünneplésből: egy mindenképpen különleges dokumentumfilmmel készültek az évfordulóra.
Ha beülünk az Uránia mozi nézőterére, bizonyosan nem bánjuk meg. A dokumentumfilm műfaja nem számít a legnézettebbek közé, mégis meglepően sokan álltak sorban a jegypénztár előtt, éppen hogy bejutottam az előadásra. A Pannonia Entertainment által két évvel ezelőtt elindított ismeretterjesztő filmsorozat, A művészet templomai: Bosch következő epizódját vetítették, amelynek címe: A gyönyörök kertje.
Bosch különleges táblaképéről, egy triptichonról szól. A középkor kedvelt oltárképalakzata volt ez a hármas képforma. Tölgyfára festették, az eredeti kereteket forgópántok rögzítették egymáshoz. A művet három tábla alkotja, amelyeket szinte mindig zárva tartottak. A középső a földi gyönyörök kertje, a bal oldali a paradicsom, a jobb oldali a pokol ábrázolása. Hogy eredetileg mi volt a címe, azt ma már senki sem tudja. Az utókor az alkotást A gyönyörök kertje néven ismeri.
A filmből sok mindent megtudhatunk a kép keletkezésének körülményeiről, megrendelőjéről és arról, hogy az alkotás milyen kalandos úton jutott el 1568-ban a spanyol királyi udvarba, majd később az Escorialba, II. Fülöp király magánlakosztályába. Jelenleg a madridi Prado múzeum gyűjteményében található. A rendező, José Luis López-Linares rendkívül pergős, lényegre törő és nem utolsósorban elemző filmet készített. A gyors tempó ellenére minden szó és minden kép is jól követhető, a témában kevésbé járatos néző számára is befogadható.
A dokumentumfilm felépítése, forgatókönyve nagyon egyszerű. Elhangzik az a kevés, ami a festőről tudható, és a helyszínek villanásszerű bemutatása mellett különféle foglalkozású emberek beszélnek a képről, elmondják a vele kapcsolatos észrevételeiket, gondolataikat. A megszólalók között ott találjuk a Nobel-díjas török írót, Orhan Pamukot, Renée Fleming amerikai opera-énekesnőt és Salman Rushdie-t, az indiai születésű brit írót is. A kép értelmezéséhez sokan mások is hozzájárulnak. Akad köztük filozófus, karmester, történész, hangszerkészítő és persze restaurátor is. Mindegyikük elmondja a maga véleményét, s ahány ember, annyiféle értelmezés, sokszor egymással ellenkező meglátás jut kifejezésre.
„Lázálmokat idéz fel. Egy lázban töltött napét” – mondja a filmben az egyik megszólaló. „Kaotikus, fájdalmas és félelmetes” – hallhatjuk Salman Rushdie gondolatait.
Bosch triptichonja láthatóan mindenkit megérint, állásfoglalásra késztet. Nagyon érdekes és egyben megindító, ahogyan a filmben Down-szindrómás emberek beszélnek arról, miként nyernek inspirációt Bosch művéből saját készülő festményeikhez. Mindez teljesen természetes módon illeszkedik a film szövetébe, egyáltalán nem kirívó vagy oda nem illő.
A nagyméretű táblákon a legkülönfélébb helyzetekben, fantasztikus, földöntúli tájakon, hatalmas, valóban kaotikus kavalkádban százával szerepelnek az emberi figurák. Ahogy a filmben el is hangzik, ez a triptichon – egyáltalán nem megszokott módon – az egész emberiség történetét dolgozza fel. A bal oldali szárnyon a paradicsom kissé naivnak ható képe elevenedik meg egymással még békében élő állatokkal és az élet kútjával. Alul az Atyaisten alakja helyett meglepő módon Krisztust láthatjuk, amint éppen megteremtette az első emberpárt. Bal oldalt Ádám ül a domboldalon, és átnéz a középső táblaképre, ahol az eredetileg elképzelt paradicsomi boldogság helyett zűrzavaros, féktelen, gátlástalan és bűnös élet vár az emberiségre. A jobb oldalon pedig a pokol rémképei elevenednek meg. A hétköznapi ember fantáziája kevés lenne ahhoz, hogy kitalálja és még ábrázolni is tudja e sokféle borzalmat, ami itt történik. Ehhez Bosch egyedülálló képzelőereje kellett, elképesztő víziója a megbűnhődött emberiségről: emberfaló szörnyek, pokoli muzsikusok kínozzák, gyötrik a siralomvölgybe jutott bűnösöket. A képen a rémület uralkodik. Az ördög egy bagolyarcú, emberszabású, falánk korcs, két lábán egy-egy agyagkorsóval. Egy trón formájú árnyékszéken ül, a fején rézüst, alatta üvegbúra. A „trón” lábánál meztelen nő ül: a bujaság megtestesítője. Az egyik bűnös – aki a mértéktelenséget jelképezi – belehány a pöcegödörbe, ahová a megemésztetlen vétkesek hullanak, míg egy másik bűnös – a kapzsiság megtestesítője – pénzdarabokat ürít magából. Hosszan sorolhatnám még a félelmetes látomásokat, az elborzasztó, apokaliptikus víziókat. Ám nem szeretném tovább sokkolni a nyájas Olvasót.
A dokumentumfilm végső kicsengése szerint végtelen számú olvasata lehet e képeknek, melyeken minden generáció újra és újra felfedezheti a látnivalókat. A művész vízióinak jelentése sohasem fog feltárulni a maga teljességében, végső soron az ő titka marad, és ez jól is van így. Nem kell nekünk mindent tudnunk… A misztérium tovább él.
