Takáts Gyula, a Kossuth-díjas író, költő, műfordító, akinek első kötetéről, a Kútról Babits javaslatára Radnóti írt recenziót a Nyugatban, s aki együtt sétált a Duna-parton József Attilával, mégis itt van közöttünk. Újraolvassuk műveit, el-elidőzünk az általa kitalált országban, Drangalagban, meséljük kedves történeteit, és őrizzük baráti paroláját… A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Takáts Gyula – „aranyszita-mosolyával”, ahogy a költőtárs, Juhász Ferenc fogalmazott –, már évekkel halála előtt rendelkezett arról: szeretné, ha kaposvári otthona, patinás könyvtára, műgyűjteménye a városé lenne, ahol élete jelentős részét töltötte, amelynek szellemi életéhez, s a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társasághoz és a Somogy folyóirathoz ezer szállal kötődött. Szita Károly, Kaposvár polgármestere nemcsak a testámentumról szólt emlékházavató köszöntőjében, hanem arról is: Gyula bácsi kortalan volt; személyisége együtt hordozta a múltat és a jelent, s most, kilencvenkilencedik születésnapján, február 4-én Kaposvár leghíresebb költőjétől kap ajándékul egy emlékházat az utókor. Szabó Lőrinc, Jékely Zoltán, Várkonyi Nándor, Kassák, Kunffy – sorjáztak a nevek, akikkel szoros kapcsolatban állt irodalmi életünk doyenje, a tabi születésű tanárember, múzeumigazgató, költő, Kaposvár, Tab és Balatongyörök díszpolgára. Egy portréfilmrészlet is felidézte Takáts Gyula alakját, aki a költészet csodájáról, a szellem szárnyalásáról, a hasznos szépről beszélt. Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Berzsenyi Társaság elnöke fél évszázaddal ezelőtti látogatását elevenítette fel avatóbeszédében, s mint megjegyezte, már akkor is jó szó, dedikált könyv és becehegyi bor várta e lakásban. Utoljára karosszékben ülve látta a házigazdát, aki betegen ugyan, de becei borral kínálta látogatóit. Az irodalomtörténész azt tartja: az emlékházak a magyar irodalom szakrális helyei, amelyeket nemcsak tisztelni, látogatni, tanulmányozni, hanem gondozni is kell, és minél több fiatalt ide kell csalogatni. Ujkéry Csaba író, a Berzsenyi Társaság alelnöke azt mondta: búcsúzni jött legutóbb Takáts Gyulához. Arca fáradt mosolyában, szeme fényében még csillogott az értelem. „Nem tudom, hogyan is lesz, gyerekek” – jegyezte meg Gyula bácsi, akivel behunyt szemmel, a múzsák testvérisége jegyében ezentúl is bármikor „beszélgethetünk” az emlékház csendjében. Magyarország az én kedves, szép hazám – énekelte a népes közönségnek Kovács Dóra, a legfiatalabb Takáts-rokon, Varga Zsuzsanna, a kaposvári színház Jászai-díjas színésze pedig az Időtlen kontinens című versét mondta el az emlékház egykori urára is emlékezve. E sorok írója több interjút készített Takáts Gyulával. Az utolsó beszélgetéskor arról is kérdeztem, foglalkoztatja-e az elmúlás. Ezt válaszolta: – Minden embert foglalkoztat, de nem úgy, hogy rettegésben tartana. Természetesnek veszem, és úgy is próbálok élni, hogy engem se rettentsen a vég. Amíg élek, szebbnek kell lennie a létnek. Isten vigyáz rám. Sokszor megfordulok a Szent Imre-templomban, van úgy, hogy naponta kétszer is. Miséken már nem tudok részt venni, mert rosszul hallok. Idehaza olvasom a Bibliát, a templomban pedig tudok azzal beszélgetni, aki erőt ad, és segíti az életemet. S hogy milyen üzenetet hagynék a XXI. századnak? Az emberiség ne hagyja el, ne pusztítsa el a természetet, hanem éljen benne. Ezt az Isten teremtette világot úgy folytassa és építse tovább, hogy az harmóniát jelentsen, mert ez a legfontosabb az életben. Ehhez azonban meg kell(ene) változnia az embereknek is.
Jó lenne megfogadni a bölcs intelmet!
