Néhány éve a színház mellett elhelyezett sziklákon láttam a fiatalokat és az őket féltő két öreg madarat. Télen vetési és dolmányos varjak, szarkák, tarka tollú tengelicek, a sétányt kísérő fagyalbokrok között kis csapat mezei veréb, a vízen tőkés récék, kárókatonák és sirályok kínálnak látni és megfigyelni valót. A búbos pacsirták voltak a kedvenceim, ha erre jártam, elsősorban őket kerestem. A hímek kora tavasszal, néha már februárban énekelni kezdtek, változatos, sok utánzást is tartalmazó dalukban gyakran volt alkalmam gyönyörködni. A terület madarak szempontjából negatív irányú változása a színház építésével kezdődött, majd a sorban álló magas épületek megjelenésével folytatódott. Eltűnt a korábbi összefüggő füves terület, csupán keskeny csíkok maradtak – és eltűntek a kis búbos pacsirták is. Helyesebben egy pár még maradt, az elmúlt évben többször is láttam őket. Költéseik azonban aligha sikerültek, mert a korábbi évekkel ellentétben fiatalokat nem sikerült megfigyelnem. A parti sétány és a HÉV-sínek közt lévő keskeny füves rész talán még elég lenne számukra, ott viszont naponta kutyákat futtattak, nemegyszer fél tucat állat szaladgál egyszerre. Ilyen körülmények között a pacsirták fészkelésre még csak nem is gondolhatnak. December elején láttam őket utoljára. Egymás mellett, mondhatnám úgy is, kart karba öltve szaladtak, néha megálltak, hegyes bóbitájukat felmeresztették, aztán siettek tovább. Keresgéltek, amíg két kocogó férfi meg nem zavarta őket. Először lelapultak, majd hívogatójukat hallatva puhán felrepültek, és átszállva a kerítésen és a síneken a túlsó oldalon ereszkedtek a földre, ahol nyomban egymás mellé szaladtak. Szeretem bennük, ami ritka az énekesmadaraknál, hogy a párok költési időn túl, télen is összetartanak, együtt maradnak. Amikor 16-án megérkezett a hó, és fehérbe borult a táj, újra kerestem őket, hiába. Így volt ez a korábbi években is, a havazás érkeztével eltűntek, valahol máshol, egy talán jobb táplálkozási lehetőséget kínáló területen tanyáztak olvadásig. De tavasszal együtt mindig visszatértek. A havazás a Duna-partra is meghozta a vetési varjakat. Megfontolt, komótos léptekkel sétálnak, keresik a hulladékot, néha kárognak egyet, aztán tovább kutatnak. Tollaik a fehér felületen még feketébbnek tűnnek. Késő délután nagy csapataik húznak a magasban az éjszakázóhelyek, talán a rákoskeresztúri temető felé. A Gellérthegy felett néha percekig köröznek, azután egyikük kiválik a csapatból és továbbrepül, majd a többi követi. Alacsony a Duna, a parti köveken sirályok ülnek, nézik a vizet, tollászkodnak. De alig dobom feléjük az első kenyérdarabkát, felrepülnek, és a következő pillanatban már rikácsoló fehér felhő kering, csapong a korlát előtt. A kis darabkákat még a levegőben elkapják, és nyomban el is nyelik, ha viszont egy nagyobb akad, akkor hosszú hajsza kezdődik a folyó felett. A menekülő próbálkozik, szeretné lenyelni, de nem tudja, mert a többiek makacsul üldözik, és a kenyérdarab néha többször is gazdát cserél. Közben egyre apróbbra zsugorodik, és végül a szerencsés utolsónak sikerül lenyelnie. A színháztól visszafordulva újra kerestem a pacsirtákat, ezúttal is hiába. Szeretném tudni, hol vannak ilyenkor, de főleg azt, visszatérnek- e tavasszal korábbi, alaposan összeszűkült költőhelyükre.
