Útjukra induló (a jövő útjára táguló szemmel figyelő) növendékpapokkal találkozom hétről hétre; átgondolom, nem csupán lelkigyakorlatok, hanem azok a valóságos életjelenségek is arra a pontra irányítják a figyelmet, amelyhez az utat nem magam választom: kijelölte egy erős Kéz, s aztán rám bízta, hogy az Ő erejével járjam végig. Azzal a szeretettel, amely ha a célhoz értem és meghallom a hangot: „No, gyere tedd le”, tudom, az isteni szeretet hangja, mely túl van az emberekén és az angyalokén. Az élethűségért járó szeretet ez, a hivatásban. A van és a nincs közt egyre távolibb a tér. Ezért is hallottam meggyőzőnek egy bölcs pap mondatait teológusnövendékek koszorújában: – Nem lesznek anyagi gondjaik, de ne rendezzék be az életüket erre. Éppen fordítva: mintha semmijük sem lenne, vagyis mindenük, mások megsegítésére. Ez túl van a materiális birtokláson. Önök másféle birtoklás kiszemeltjei. Töprengek: miért választják csak kevesen azt az utat, ahol „nem találják” magukat? Ez az a másik dimenzió, amit Krisztus szolgájának nem csupán megtanulnia, hanem megélnie kell. Kísért a világ, ígérget, mint az Úrnak ígérgetett másféle gazdagságot a gonosz, de a válasz csupán az az egyetlen lehet, amit a látásban a Kegyelem sugall; a legjobb Testvér, aki a nyitott ablakhoz hív, és a messzeséget ígéri. Azt már Dante fűzi hozzá, hogy a vezeklő lélek nem fordul vissza az úton. Ez az alázatosságból következhet, a szellem kinyilatkoztató sugalmával imádság-töredékekből is teljes élet-imádságot képes formálni. Nincs tehát kétségbeesés, ha van – mint Pascal mondta barátjának – az „a kegyelem előszobája”. A papság évében – laikusként – ezt mondhatnám legszívesebben a szemináriumi folyosón siető növendékeknek: Imádkozom, hogy feledni tudjam mindazt, amit túlvitatok magamban s túlmagyarázok…
