Vannak-e olyan eszközeink, amelyekkel meglehetős pontossággal előre jelezhető, milyen várható következményei lesznek az időjárási jelenségek változásainak?
– Először is le kell szögeznünk, hogy a természettudomány adatokkal megtámogatott modelleket hoz létre. A modell az, ami „számol”, ez alapján mondható meg, hogy mi fog történni. Egy jó tudományos elmélet segítségével megmagyarázhatunk már létező jelenségeket, és előre jelezhetünk olyasmit is, amit most még nem tapasztalunk. A környezettudomány alkalmazott tudomány. Ha összegyűjtjük a Föld légkörére vonatkozó legfontosabb adatokat, ha feljegyezzük az átlaghőmérséklet alakulását, megfigyeljük a sarki jég olvadását, és mindezt beleillesztjük egy éghajlati modellbe, akkor az meglehetős pontossággal képes megmondani nekünk, hogy mi várható. Nincs olyan, hogy az egyik modell felmelegedést jelez, a másik meg nem. Csupán a részletek tekintetében lehetnek eltérések. Ebből az is jól látszik, hogy a Föld éghajlatának változása az emberi tevékenység eredménye.
Vegyük sorra, hogy az emberi beavatkozás hol és miként befolyásolta a természet működését. A metánhidrát felszabadulásáról eddig nem sokat hallottunk…
– A szakemberek előtt ismert, hogy a szibériai fagyott altalajban – amely nyáron sem enged fel –, illetve a tengerek kontinentális talapzatán jelentős metánlerakatok vannak. Ezt úgy képzelhetjük el, mintha vízmolekulák kosárkájában ülne a metánmolekula. A tengerben pedig metánhidrát található, amely azért nem esik szét vízre és metánra, mert a tengervíz nyomása és az alacsony hőmérséklet egyben tartja. Ha tíz-tizenkét fokra emelkedik a hőmérséklet, akkor azonban a metán kiszabadul. Napjainkban a levegő metántartalma két milliomodrész, de jelenléténél sokkal nagyobb mértékben felelős az üvegházhatásért. Ha a kötött állapotban – metánhidrát formájában – jelen lévő metán felszabadul, az rendkívül gyorsan bekövetkező és a mostaninál sokkal nagyobb mértékű üvegházhatást fog eredményezni, amelyre képtelen lesz válaszolni az emberiség.
A mezőgazdasági termények ásványianyag-tartalma radikálisan csökkent az utóbbi évtizedekben…
– Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy!) kezdetű enciklikája nagyon sok embernek felnyitotta a szemét. Ebben arról is ír a szentatya, hogy a vízzel kapcsolatos problémák, a természeti erőforrások kimerülése, az éghajlatváltozás és a társadalmi egyenlőtlenségek felerősödése rövid időn belül problémákat okozhat. A mezőgazdasági termények nyomelemtartalmának csökkenése egy másik erőforrás, a talaj kimerülésére hívja fel a figyelmet. Magyarországon a negyvenes évektől rendelkezünk adatokkal arról, hogy mennyi vas van egy kilogramm burgonyában. 1942-ben még 110 milligramm volt, ma 5 milligramm. Hova lett a többi? Amióta a mezőgazdaságban gépeket, vegyszereket használnak, azóta a talaj rohamos gyorsasággal veszít tápanyagtartalmából. A műtrágya csupán néhány elemet tartalmaz, holott a talajnak legalább hatvan-hetvenre lenne szüksége. A humusztartalom is csökkent. Az Egyesült Államokban a talaj korábbi 10-15 százaléknyi humusztartalma mára 1-2 százalékra esett vissza. Ezért a jelenségért egyébként a mélyszántás is felelőssé tehető.
A Föld országainak egy része szárazságtól szenved, máshol túl sok eső esik. Emellett az óceánok vize is szennyeződik. Magyarországon gyakran hallani arról, hogy ha bekövetkezne egy globális természeti katasztrófa, nálunk várhatóan akkor sem lépne fel vízhiány.
– Hazánkba évente 92 köbkilométer víz érkezik a folyókon keresztül, illetve csapadék formájában, és 96 köbkilométernyi vizet vezetünk el. Tavasszal sok a víz, ezért igyekszünk megszabadulni tőle, ám amikor kevés van belőle – például nyáron –, olyankor jó lenne pótolni a hiányt. Valamikor az Alföld 60-70 százalékát erdő borította. A folyókat még nem szabályozták, ezért az alacsonyabban fekvő területeket elöntötte a tavaszi zöldár. Az itt élő növényzet vízigénye 700 milliméter, ám ilyen sok csapadék akkor sem esett. A hiányzó mennyiséget a tavaszi árral érkező víz felszívásával biztosította a természet. Az erdőkben tárolt nedvesség nyáron elpárolgott, és hűtötte az erdőt, így az időjárást is alakította. Ez a hatás ma már nem érvényesül, mert a középkortól kezdve az erdőket fokozatosan kiirtották. Az emberi beavatkozás azt eredményezte, hogy tavasszal az árvíz és a belvíz okoz gondot, nyáron pedig az aszály. Hiányoznak az erdők, amelyek képesek lennének a víz hatékony tárolására.
A víz világszerte rendkívül fontos kérdés napjainkban. Az emberiség édesvízkészletének egyharmadát ivóvízként hasznosítja, egyharmadát szennyvízlerakatként használja, az utolsó harmad pedig egyelőre hozzáférhetetlen a számunkra. Sok amerikai nagyvárosba messziről kell szállítani a vizet. Az utolsó jégkorszak idején feltöltődött föld alatti természetes tározókat olyan ütemben merítjük ki, hogy azok nem képesek természetes úton pótolni a kivett vízmennyiséget.
Hányadán állunk például az olajjal?
– Amikor 2008-ban a könnyűolaj-kitermelés elérte a tetőpontját – azóta lényegében nem növekedett –, akkor hirtelen megugrott az olaj ára, ezért nyereségessé vált olyan készletek kitermelése is, amelyeket korábban csak nagy költséggel lehetett bányászni. Ilyen volt a palaolaj, az olajhomok és a nehézolaj. Ezek kitermelése egyébként nagy környezetszennyezéssel jár. Sokan úgy gondolták, hogy ezek hasznosításával megmenekülhet a világ az olajválságtól. Most ismét alacsony az olaj ára, így ezek a beruházások lassan leállnak. A naponta kitermelt nyolcvanötmillió hordónyi olajból hetvenötmilliónyi a könnyűolaj. A nehézolaj csupán a szükségletek egy töredékét képes fedezni. Ez az időszak tehát nem az olajszektor újjászületését, hanem búcsúünnepét jelentette. Annyi biztos, hogy az olajkészleteink egyszer kimerülnek. Egyre kevesebb olajat egyre drágábban tudunk majd kitermelni.
És mi a helyzet a helyettesítőivel? A megújuló energia hasznosításával kiválthatnánk a természetkárosító energiaforrásokat?
– Pillanatnyilag a nem megújuló erőforrások teszik ki a világ energiafelhasználásának 80-85 százalékát. A többi megújuló energiaforrás, ám ezek nagy része vízi erőmű – szél- és naperőmű ma még csak kevés van. Olajból, gázból és szénből nagyon könnyű elektromos áramot előállítani. Ezekből annyit égetünk el, amennyi éppen szükséges, míg a szél akkor fúj, amikor akar, és a nap sem süt mindig ugyanúgy. A megújuló források a jelenlegi energiarendszerbe csak nehezen illeszthetők be. Egy amerikai fizikus készített egy megújulóenergia-rangsort, amelyben a gyakoriságot, a véletlenszerűséget, az elfogadottságot, a tárolhatóságot és az átalakíthatóságot vizsgálta. Arra a következtetésre jutott, hogy nem létezik olyan megújuló erőforrás, amelynek ne lenne valamilyen súlyos gyengéje, és képes volna felvenni a versenyt a nem megújuló energiaforrásokkal.
Hogyan lehet arra ösztönözni a feltörekvő országokat, hogy csökkentsék a környezetszennyezést?
– A világot átfogó kereskedelem korszakában ez nagyon nehéz kérdés. Kína nem a saját polgárai számára állítja elő az árucikkeket, hanem a világpiacra – a nyugati országok számára – termel. Az ázsiai országokban olcsóbban lehet előállítani ugyanazokat a termékeket, mint máshol. Ezek a gyárak szénalapú erőforrásból biztosítják a szükséges energiát, s ez kevesebbe kerül. A világ számos országában megtartott klímavédelmi csúcsértekezleteken a döntéshozók az éghajlatváltozásról beszélnek, ám az elmúlt évtizedben töretlenül nőtt a széndioxid-kibocsátás, és ezért leginkább Kína a felelős. A kínai gazdaság növekedése a szénbányászat növekedéséből táplálkozott. A jövőben arról kellene elgondolkodni, hogy vajon az olcsó kínai árucikk valójában nem drága-e éppen azért, mert előállítása során rendkívüli módon szennyezik a környezetet. Ha ezt a szennyezést is beépítenék a kínai termékek árába, akkor a nyugati gyárak is versenyképesek lehetnének. Annyi biztos, hogy a harmadik világ polgárai látják a nyugati életformát, és hasonló életszínvonalra vágynak ők is. Ez azt is jelenti, hogy nekünk kell példát mutatnunk abban, miként lehet a fogyasztást ésszerű keretek közé szorítani.
Hogyan lehetne a nyugati embert meggyőzni arról, hogy fogyasztásának csökkentése elengedhetetlen?
– Nem az a gond, hogy az ember ne tudná megoldani valamiképpen az éghajlatváltozás következtében kialakuló problémákat. Az is lehet, hogy előbb-utóbb képesek leszünk átállni a megújuló erőforrások használatára. A baj ott van, hogy a nyugati ember egy olyan túlhajtott gazdaságot épített fel, amelynek alapja a folyton bővülő fogyasztás és az ebből következő eladósodás. A probléma gyökere – ezt a pápai körlevél is hangsúlyozza – erkölcsi természetű.
A nyugati ember nem az isteni törvények szerint jár el, nem őrzője és művelője a teremtésnek, hanem pusztítója és kizsákmányolója. Jézus egyértelműen megmondta, hogy nem lehet egyszerre Istennek és a mammonnak is szolgálni, márpedig a nyugati ember a mammonnak szolgál. Mi kitaláltunk magunknak egy rémet, ez pedig a folytonos gazdasági növekedés. Holott volt már példa a történelem során arra, hogy egy civilizáció a saját hibái miatt omlott össze, gondoljunk csak a majákra, a Húsvét-sziget népére vagy éppen a Római Birodalomra.
„Az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyedízig” – olvashatjuk a Bibliában (Kiv 34,7). A bűn nemzedéki hatása nem azt jelenti, hogy Isten bosszúálló. Úgy kell ezt érteni: mi vagyunk a felelősek azért, hogy mit hagyunk örökül utódainkra. Ha tönkretesszük a környezetünket, akkor bűneink miatt fiaink bűnhődnek majd.
Mi a legsürgetőbb teendőnk?
– Helyre kell állítanunk az ember–ember, az ember–természet és az ember–Isten viszonyt. Ideje belátnunk: az, hogy birtokában vagyunk a cselekvés lehetőségének, még nem jelenti azt, hogy gondolkodás nélkül cselekedhetünk. Van egy fejszém meg egy erdőm. Kivághatom a fákat? A gyakorlatban semmi sem áll az utamban. Ha azonban ismerem az erkölcsi törvényt, amely szerint Isten a világ társteremtőjének hívta meg az embert azért, hogy őrizze és művelje a földet, ha tudom, hogy Istentől csupán kölcsönkaptuk a természetet, akkor hatszor meggondolom, hogy kivágjam-e azokat a fákat. Napjainkban egy olyan világban élünk, ahol az ember és a természet szemben áll egymással. Amíg nem oldjuk fel ezt az ellentmondásos viszonyt – és ez csak erkölcsi szinten lehetséges –, addig ez a kérdés újra és újra fel fog merülni. A kereszténységben már évezredek óta jelen van az az erkölcsi iránytű, amely megmutatja, mit kell tennünk. Csupán megfelelő alázatra volna szükségünk ahhoz, hogy e szerint cselekedjünk. Isten mérhetetlen alázattal kiüresítette önmagát és hasonló lett hozzánk. Vajon tudunk-e alázatosak lenni mi is, vagy megmaradunk a gőgünkben?
