A város pusztulását megjövendölő szavakba Lukács önkéntelenül is belefogalmazza a már végbement esemény néhány részletét („Sáncokkal vesz körül ellenséged. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid között élnek… Jeruzsálemet seregek veszik körül… Akkor, aki a városban lesz, meneküljön el onnan… Az ítélet haragja sújtja ezt a népet… Lk 19,43; 21,20-23). A világ végét az evangélium hasonlóan félelmetes képekkel festi meg. A „tenger morajlása és a hullámok háborgása” az ókorban igen gyakran használt kifejezés volt a félelem, a kiszolgáltatottság érzékeltetésére, hiszen az ókori törékeny, gyenge hajókon a háborgó tengeren az utasok gyakran halálfélelmet éltek át. Az evangélium azonban mégsem a félelemre vagy az ítélet pillanatának várására helyezi a hangsúlyt. Sokkal inkább arra, hogy mindennap készen legyünk. Ne nehezedjék el a szívünk a mámorban és a tobzódásban, hanem legyünk éberek, és imádkozzunk, hogy megállhassunk majd az Emberfia előtt. Az éberség keresztény alapmagatartás. Nemcsak a végső időre való készenlétet jelenti, hanem azt is, hogy állandó odafigyeléssel éljünk, hiszen Krisztus szüntelen jelen van az életünkben. Ő ott kopogtat minden pillanat ajtaján. Megláthatjuk őt embertársainkban. Egy kórházban meghalt egy beteg. Az egyik fiatal ápolónő – aki ott állt az ágy mellett, amíg az orvosok küzdöttek a beteg életéért – sírva fakadt. Az orvos meglepetten kérdezte: „Mi van magával? Még nem szokta meg ezeket a dolgokat?” Az ápolónő ezt felelte: „Nem. Hála Istennek, még nem szoktam hozzá mások szenvedéséhez!” Vajon mi hozzászoktunk már ahhoz, hogy embertársunk szenved, hogy nincs miből kifizetnie a gázszámlát, hogy idős korára teljesen magára maradt? Megvan-e bennünk a szeretet ébersége, észrevesszük-e, ha valakiben Krisztus szólít minket, és kéri a szolgálatunkat? És vajon megvan-e ez a figyelem a társadalmunkban? XVI. Benedek pápa írta a Deus caritas est kezdetű enciklikájában, hogy egy társadalom emberiességének legfőbb mércéje az, hogyan bánik a gyengével, az időssel, a szegénnyel. Ha ez a mérce, akkor lehet, hogy a mai – a szabad versenyre, a pénz és az önzés logikájára, a haszon maximalizálására épülő – társadalmaink meglehetősen embertelenek. Egy ABC-ben hosszú sor kígyózott a pénztár előtt. A pénztáros szemmel láthatóan holtfáradtan, de rendkívüli gyorsasággal ütötte be a számokat a gépbe. Egy idősebb férfi került sorra. Amikor a pénztárosnő készen lett, a férfi rámosolygott, és azt mondta: „Maga nagyon ügyes! Köszönöm. Legyen szép estéje!” A pénztárosnő fáradt arca hirtelen kisimult, ő is elmosolyodott. Gépből egy pillanatra nővé lett. Elég volt hozzá egyetlen csepp figyelmesség, szeretet. Legyünk éberek! Krisztus ott kopogtat az életünk ajtaján, ennek az adventnek a kapuján. Tudunk-e ajtót nyitni neki?
