A segítőhivatásokban dolgozók – például ápolók, orvosok, szociális munkások vagy épp lelkészek – a másik emberrel foglalkozva, rá összpontosítva könnyen elveszíthetik a mértéket, s nem fordítanak elegendő időt önmagukra, a szükséges feltöltődésre, csendre, elmélyülésre. Ez a folyamat előbb-utóbb kiégéshez vezethet, a fásultság, érdektelenség, depresszió, értéktelenség, kimerültség és erőtlenség bénult, félholt állapotához. Ugyanakkor időben felismerve az úgynevezett burnout szindróma kezdődő jeleit, van lehetőség ennek megállítására, kezelésére. Ezért tartotta fontosnak a speciális lelkigyakorlat kezdeményezője, Makkai László görög katolikus lelkész, pasztorálpszichológus, hogy előadások és kiscsoportos beszélgetések segítségével is erre készítse fel lelkésztársait. Ő szakemberként elsősorban a lelkipásztori élet kríziseivel foglalkozik – erről is beszélt a találkozón –, különös tekintettel a válságból való kijutás, az új egyensúly megtalálásának lehetőségeire. „A papnak is vannak nehezebb pillanatai, kerülhet olyan élethelyzetbe, amely krízishez vezet. A II. vatikáni zsinat is felhívja a figyelmet, hogy a megnövekedett lelkipásztori munka során a pap elveszítheti belső egységét önmagával, a munkájával, a hívekkel. Figyelni kell e jelenségekre, a papnak testvéreivel, a püspökével szoros közösségben kell dolgoznia, nehogy kárba vesszen fáradozása. Annak szándéka indított, hogy jobban figyeljünk önmagunkra, a figyelmeztető jelekre, amelyek egy pap életében megjelenhetnek” – mondja László atya. Az imával keretezett két napon sikereikről, kudarcaikról, belső erőforrásaikról beszélgettek, elmélkedtek a résztvevők a nagy múltú Mária-kegyhelyen, és olyan kérdésekről, amelyek a kivezető utakat világították meg számukra, így próbálva erősíteni magukban megküzdési stratégiáikat. Egy amerikai felmérést említ Makkai László, amelyből kiderül, hogy a tengerentúli lelkipásztorok mennyire nem törődnek magukkal. Hetven százalékuk hét óránál kevesebbet alszik naponta, s minden héten legalább ötven-hatvan órát dolgoznak. Hatvanhét százalékuk hetente egyszer sem végez rendszeres testmozgást, huszonöt százalékuk havonta sem tornázik vagy sportol, és részben ez az oka annak, hogy negyven százalékuk rendszeresen konfliktusba kerül valakivel. Félő, hogy Magyarországon sem jobb a helyzet. E felmérés is azt mutatja: nagy szükség van arra, hogy feszültségeinket integrálni tudjuk, s ennek érdekében is megkeressük például a mozgás lehetőségét a mindennapokban. Kérdés az is, hogy miként, milyen rendszerben lehet segíteni a már krízisbe jutott lelkészeknek, illetve abban, hogy ne kerüljenek olyan mély lelki válságba, amely akár a hivatás feladásához, a munkától való elforduláshoz vezethet, vagy ahhoz, hogy az érintett csak gépiesen végzi küldetését, és már nem talál benne örömet. „Az osztrák egyházban például már megvalósult az újonnan felszentelt papok utógondozása, lelkigondozása. Találkozókon vesznek részt, és rendszeresen látogatja őket volt spirituálisuk. Az első öt évben félévente kétszer jár mindegyiküknél, hogy beszéljenek örömeikről, eredményeikről, erősségeikről és nehézségeikről – említ egy jó példát László atya. – Nagyon fontos szerepe lenne e téren a papokat legközvetlenebbül ismerő espereseknek, hogy amikor látják a vészjeleket egy-egy társukon – belefáradt a munkába, mert nem tapasztal sikerélményt, közömbösen viselkedik –, ajánlják föl neki a segítés lehetőségét, vegyék komolyan a problémáját, s ha kell, forduljanak szakemberhez.” Az e terület képviselőivel folytatott párbeszéd érdekében hívtak előadónak a továbbképzésre vallásos világi szakértőket is: Szemerszki Terézia ideggyógyász a mindennapi stresszről beszélt, Nagy Edit pszichológus a segítőhivatásúak kiégéséről, Szilágyi Barnabás pszichológus pedig a papról mint vezetőről. Makkai László ismét a zsinat tanítására utal: erősíteni kell a papokban annak tudatát, hogy egy nagy családot alkotnak. Ez azt is jelenti, hogy figyelniük kell egymásra. „Nagyon sok pap várja a gondoskodó szeretetet, attól pedig szárnyakat kap, ha érzi elöljárói biztatását, szeretetét, odafigyelését.” A figyelem eszköze lehet az is, hogy „összejövünk egy közös imádságra, egy tea mellett beszélgetünk az örömeinkről vagy a sikertelenségeinkről. Mindaz, ami azt érzékelteti, hogy a másik figyel rám, kiönthetem előtte a szívemet, és megérti, meghallja a problémámat, biztos, hogy sokat segíthet abban, hogy elkerüljük az elmagányosodás, a kiégés veszélyét.”
