A szép és illő megemlékezésen túl a könyörgések tanítanak is bennünket, hiszen megfogalmazzák, ki is számunkra a pápa, milyen kapcsolatban áll az egyházzal és üdvözítésünkkel. A második kollektából kiderül, hogy Isten a mi legfőbb pásztorunk és „felettesünk” (pastor et rector), ő tette pásztorunkká a mindenkori pápát, hogy szóval és jó példával hasznunkra legyen (proficere), és a nyájjal együtt eljusson az örök életre. Ő tehát már emberi pásztor, aki az ószövetségi kép szerint nyája előtt jár, kiáltásával hívja és alakjával vezeti a nyájat. De ki is a pápa az egyházban? Erről szól az első könyörgés, amelynek eredeti (latin) szövege szerint Isten a pápát Péter utódjaként tette egész népének pásztorává. Azt kérjük Krisztus földi helyettese számára (qui Christi vices gerit in terris), hogy Isten segítségével erősítse meg testvéreit (mint ahogy ezt Jézus Péter apostolra bízta), legyen az egység, a szeretet és a béke biztosítéka az egyházban, az üdvösség és minden örök igazság alapja. Tehát Péter-utód és Krisztus-helyettes. Az egyház feje a pápánk, ennek minden földi és természetfeletti felelősségével.
A felajánlási könyörgésben az egyház jó kormányzását ismét Istentől kérjük, akinek földi működésünk gyümölcsét (a kenyeret és a bort) köszönjük. Az áldozás utáni könyörgésben az Eucharisztiát úgy ismerjük meg, mint ami az egyház egységének és szeretetének megerősítője, így a belekapcsolódó pápára is Istentől kér jókat. Személyi kultusz-e a pápát szolgálata megkezdésének évfordulóján ünnepelni? Aki az ünneplés imádságait végiggondolja, láthatja, hogy itt nem egy ember dicsőségéről, hanem Isten pásztori munkatársának Istennel és a rábízott egyházzal való egységéről van szó, a cél pedig az üdvösségünk, amely minden pásztornak, kivált a pápának hivatalból szívügye.
