A római Saturnalia alkalmával a kultikus prostitúció gyakorlata vagy a féktelen ünneplés során a szexualitást különösebb gátlások nélkül meg is élték. A kereszténység látszólag elveszi ezt az önfeledt élvezetet az embertől. Parancsok, tilalomfák erdejével veszi körül az embernek ezt a legegyszerűbb útját a boldogsághoz. Megmérgezte a szerelmet – ezt állítja Nietzsche. Valóban, a Biblia elítéli az ókor pogány testiségkultuszát. A Biblia embere ugyanis világosan látja, hogy ezek a kultuszok nem felmagasztalják a szerelmet, hanem lealacsonyítják. És besározzák a nők méltóságát, akik ezekben a kultuszokban a férfiakat kiszolgálták. Hasonlóan van ez a mi modern korunk szexualitáskultuszában is. A prostitúció, a pornográfia, a házasság intézményének lejáratása nem a szerelem felmagasztalása, hanem a lealacsonyítása. A szerelem, ha igazi, akkor egy másik emberi személyhez vezet oda, aki végtelen tiszteletet követel és érdemel. A szerelem, ha igazi, akkor igen hamar megszületik benne a vágy a teljes, végérvényes, kizárólagos odaadásra: a felbonthatatlan életszövetségre. Krisztus – és őt követve a kereszténység – ezt az életeszményt fogalmazza meg. A kereszténység nem megmérgezte a szerelmet, hanem megszentelte. A katolikus egyház szentségnek tekinti a házasságot. Valahányszor a férj és a feleség az egységüket újra megvalósítják, azt az első igent újra kimondják, akkor bennük az élő Isten szeretete jelenik meg valóságosan. A gyarló, emberi szerelemben az ő végtelen szeretete jelenik meg itt, a Földön. Krisztus, amikor a felbonthatatlan házasság eszményét megfogalmazza, akkor a Teremtő eredeti tervét, az emberi szívbe beleírt törvényt hirdeti ki, állítja helyre. Malakiás próféta ezt írta: „Az Úr a tanú közted és ifjúkori feleséged között, akihez hűtlen voltál, noha ő volt a társad, és szövetséggel elkötelezett feleséged… Ne légy hűtlen ifjúkori feleségedhez, mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr…” (Mal 2,14-16). Az esszénus közösség szintén azt vallotta, hogy a válás, az, hogy „két felesége legyen az embernek, ellentétes a teremtés alapjával” (Damaszkuszi Irat 4,14-5,2). Eleazár rabbi pedig (Krisztus után 270 körül) azt mondta: „Amikor valaki elbocsátja ifjúkori feleségét, akkor könnyet ont az Oltár”, vagyis könnyet ont az Isten (bGit 90a). Egy indiai lepratelepen történt. A betegek nagy része elkeseredetten, remény nélkül élt. Volt azonban egy férfi, akiből sugárzott az öröm. Az egyik ápoló kíváncsi lett, mi lehet ennek az oka. Figyelni kezdte a férfit. Néhány nap múlva feltűnt neki az, hogy a férfi minden reggel egy rövid időre elmegy a lepratelep egyik szélére, a deszkakerítéshez. Áll ott egy darabig, azután ragyogó arccal jön vissza. Az ápoló kérdésére a férfi elmondta: „A feleségem, amíg tudott, otthon ápolt. Amióta be kellett ide költöznöm, azóta minden reggel eljön. A kerítés egyik résén keresztül rám mosolyog, megcsókol. Általa tudom, hogy még élek.” Bárcsak lenne közöttünk minél több ehhez hasonló, élő, megújulni tudó, boldogító házasság! Akkor több csillogó szemű, boldog ember élne közöttünk.
