Az Istenszülő képét idén februárban, a máriapócsi bazilika felújítása miatt ideiglenesen helyezték el a hajdúdorogi székesegyházban. Ahogy az év elején, a visszafelé vezető úton is zarándokok sokasága kísérte a kegyképet Újfehértó, Érpatak-Zsindelyes, Nagykálló és Kállósemjén érintésével a megszépült máriapócsi templom előtti téren felállított szabadtéri oltárhoz, ahová este kilenc órakor érkeztek meg. A közel ötven kilométeres távon, három-négyszáz méterenként felváltva, nyolcfős csoportokban férfiak vitték a vállukon a közel egymázsás tartóban elhelyezett szentképet. Az akácfák szegélyezte úton találkoztam a zarándokmenet előtt gyalogló nyíracsádi férfiakkal, asszonyokkal. Vissza-visszanéztek a mögöttük hömpölygő hatalmas tömegre. Kürtök hangja visszhangzott, már énekfoszlányok is hallatszottak: „Üdvözlégy, máriapócsi szép Szűz Mária! A te kegyes szemeiddel nézz mindnyájunkra.” A napfény meg-megcsillant a kegyképet védő üvegen. Megálltunk egy pillanatra… „Úgy látom, mintha a fák is meghajolnának az elhaladó Mária előtt, aki most együtt zarándokol híveivel” – mondja a látvány hatása alatt Gyarmati Andrea. A társaival, hogy ne szakítsák meg a gyaloglás ritmusát, nem álltak meg az újfehértói pihenőnél. Ezért kerültek a menet elé. A februári zarándoklaton a nők a szentképet is vihették. Nehéz, de kellemes súlyát a mai napig, de talán élete végéig érezni fogja a vállában. „Akármilyen megterhelő, de érdekes módon mégsem érezzük fáradtnak magunkat” – veszi át a szót Terdik János, aki többedmagával Hajdúdorog után vitte a képet. A püspök atya kérte, hogy a gyaloglás amúgy is megterhelő nehézségei miatt a visszaúton csak férfiak vállalják a képvivői feladatot. A februári zarándoklat idején felesége lábát nagyon csúnyán, fájdalmasan föltörte a cipő. A kellemetlen emlék ellenére egymás kezét fogva most is együtt zarándokoltak.
Az ilyen jellegű problémákat megelőzendő, a nagykállói határban, a helyi művelődési ház munkatársai friss vízzel pogácsával kínálták a zarándokokat. Az utolsó pogácsát Krizsán Csaba vette ki a kosárból. Ő nyolcvan debreceni társával együtt kísérte vissza a kegyképet. Hálát adni jött Máriához. Hálát adni felesége és a maga nevében a már régóta várt, hamarosan megszülető gyermekükért, akiért áprilisban oly sokat imádkoztak a kegykép előtt.Az országút szélén várta a tömeget Lehoczki László, a méltán híres miskolci Spider mentőcsoport vezetője, aki társaival és másokkal együtt vállalta az elsősegélyt nyújtó szolgálatot. A hirtelen megterhelés miatti fáradékonyság, izomláz, hólyagok keletkezése a leggyakoribb panaszok, amelyekkel hozzájuk fordulnak. Az erőnlét hiánya, az étrend rossz megválasztása, a kiszáradás derékba törheti a zarándokok áldozatvállalását. Miközben tovább bandukolok, eszembe jut a Szűzanyához szóló egyik könyörgés: „Vigasztalj szomorúságunkban!” Hallotta az előbbi beszélgetést Hancsák András és leánya, Zsófia is. „Az út egy különleges, csak az érzelmekkel felfogható lelki élményt nyújt – szólal meg az apuka. – A zarándoklat kézzelfoghatósága kimerül abban, hogy a képet az egyik helyről átvisszük a másikra. Az igazi történet a lelkünkben zajlik, amikor végigimádkozzuk, végigelmélkedjük az akár több tíz kilométeres távot.”Egy idős, ezerráncú asszony pogácsát nyújt felém. A hetvenöt éves, fényeslitkei Papik Ferencné, Erzsi néni már nagyon sok kegyhelyen megfordult. Orvoshoz nem jár, gyógyszert nem szed, csak dolgozik. „A Jóisten nem áldott meg gyermekkel, a férjem tíz éve meghalt, gyönyörűm. Nem magamért, hanem a tizenöt éve ágyban fekvő, agyvérzésben szenvedő húgomért jöttem el” – mondja könnybe lábadó szemmel…
Harangok zúgása kísért bennünket Nagykálló főteréig, ahol a polgármester és a helyi egyházak képviselői köszöntötték a máriapócsi könnyező Szűzanyát. Miután a püspök megáldotta az ikonról készült másolatokat, a hívek kifejezhették tiszteletüket a kegykép előtt. – Zarándoklatunknak az a különlegessége, hogy nem mi megyünk a kegyképhez, hanem a kegykép jön velünk. Vagyis Mária velünk van, velünk zarándokol – válaszolja Kocsis Fülöp püspök a zarándoklat rendhagyó voltát firtató kérdésemre. – A Mária-tiszteletben megjelenik az a nagyon emberi igény, hogy érzelmeinkkel is kötődhessünk Istenhez. Amikor lépésről lépésre a Szűzanyával megyünk, szinte gyermeki módon belekapaszkodunk szoknyájába, akkor minden porcikánkban érezhetjük jelenlétét. Márián keresztül üzeni Isten, hogy ő mindig, mindenütt jelen van. Másutt nem találhatjuk meg az annyira áhított, keresett boldogságot, csak őbenne. Mindenki ezt a boldogságot keresi, csak sokan rossz helyen, rossz irányban tapogatóznak. Nem a szívükben rejlő, hanem inkább a külső, nagyon látványos, erőteljesebb késztetésekre figyelnek, mert azokat könnyebb követni. Isten nem azért adta nekünk Máriát és Mária az ő könnyező képét, hogy csodát lássunk, hanem hogy szívünkben fölismerjük azt az indíttatást, amely rejtve, mindennap ott van életünkben. Amikor az ember a zarándoklaton Mária segítségével megérzi, fölismeri, hogy életében milyen értéke van Isten jelenlétének, szavának, akkor már megtalálta a feléje vezető helyes irányt is…
A zarándoklat szervezői szeretnék elérni, hogy a Hajdúdorog és Máriapócs közötti mintegy ötven kilométeres útszakasz emlékúttá váljon. Ezért a zarándoklaton megáldottak három úti ikont. Kisléghi Nagy Ádám és Egri Erzsébet festőművész, valamint Bíró Péter ikonfestő egy-egy alkotása egyéni és közadományokból, illetve az egyházmegye támogatásával készült el. A máriapócsi könnyező kegykép sok ezer hívő imádságával kísérve szerencsésen hazatért, és a vasárnapi püspöki szent liturgia, valamint a vecsernye után bevitték a bazilikába. A szakemberek munkája után visszakerül a megújított kegyoltárra, és a megszokott módon lesz látogatható a jövőben.
