– Amikor kaptam egy felkérést a Spanyolnátha művészeti folyóirattól, hogy várostematikájú számaik közül az idén tavasszal megjelent, Szegedről szólót egybeszerkesszem, szembesültem a kérdéssel: meg lehet-e határozni egy város kultúráját, művészeti életét? Sokan azt vallják, hogy egy műalkotás jó vagy rossz, a születési helye indifferens. Szerintem azonban kell lennie kapcsolatnak. Szeged „milyensége” vonatkozásában két dolog biztosan meghatározó: az 1879-es árvíz, amelyet követően megszületett az urbánus struktúrájú európai polisz, és a kolozsvári egyetem ide menekítése 1921-ben. Adva van a városias szerkezet és a szellemi kapacitás, egy magasan képzett értelmiségi réteg, amely az egyetemhez kötődve helyinek tekinthető. A város kulturális életére „fogyasztóként” a diákok is hatással vannak, jóllehet elsősorban a zenei programokat látogatják, az egyéb rendezvényeken jóval kisebb arányban vesznek részt. Van viszont markáns, irodalmi és egyetemi kötődésű csoport: a Szegedi Egyetemi Színház, amely Czene Zoltán vezetésével magas színvonalú munkát végez.
– Kiket emelne ki a „szegedi írók” sorából? Van-e „szegedi irodalom”, „szegedi műhely”?
– Akadnak szép számmal szegedi születésű jeles írók, akiknek életműve is tükrözi a gyökereket. Kettejüket meg is kell neveznem: Temesi Ferenc és a nemrég elhunyt Ördögh Szilveszter. És sokan vannak olyanok, akik nem itt születtek, de életük meghatározó szakaszát Szegeden töltötték, s ez a műveikre is hathatott. Ilyen (mások mellett) Darvasi László, Podmaniczky Szilárd vagy Simai Mihály, a Kincskereső korábbi főszerkesztője. A fiatalabb generáció tagjai közül erős szegedi kötődésekkel bír például a Gyulán élő Kiss László, vagy említhetném Grecsó Krisztiánt. Jelen vannak azok a vajdasági születésű írók-költők is, akik a délszláv háborúk idején költöztek ide, mint Hász Róbert, Orcsik Roland. És hosszan folytathatnám… A műhelyek között, ha beszélhetünk egyáltalán ilyenekről, legjelentősebb a Tiszatáj folyóirat – Olasz Sándorral, a legendás Ilia Mihállyal. Ezenkívül több irodalmi csoportosulás létezik a városban, számos programmal. Ezek egyike Rusz Sándor és Szabó Pál fiatal költők kezdeményezése, a Szegedi szilánkok című sorozat a Bibliotéka Egyesület Könyvtárában. És színvonalas irodalmi események sorának ad otthont a Grand Café Mozi és Kávézó vagy a REÖK (a Regionális Összművészeti Központ) is.
– Milyen helyet foglal el ebben a körben a Katolikus Házban működő Millenniumi Kávéház?
– Szeged központjában 2000-ben nyílt meg a Katolikus Ifjúsági Alapítvány által fenntartott Millenniumi Kávéház és Klub, amely sok tekintetben művelődési ház szerepet tölt be azáltal, hogy rendezvényeknek, önszerveződő csoportoknak ad otthont. A hely szelleme adott, hiszen ez az épület fogadta be valaha Engel Lajos nyomdáját és a Szegedi Napló szerkesztőségét is. Többen próbálkozunk itt irodalmi összejövetelek, író-olvasó találkozók, könyvbemutatók szervezésével: maga az alapítvány Szécsi Imre programszervezővel az élen; Kollár Árpád, a Fiatal Írók Szövetsége égisze alatt; Czene Zoltán a már említett egyetemi színházzal, maga az egyetem, a vajdasági magyarok civil szervezete (VMDK Szegedi Tagozata) és jómagam. Az alapítványnak köszönhetően a kávéház biztosítja a hátteret rengeteg igényes kezdeményezéshez. Sokrétű és hiánypótló tevékenységéről méltatlanul kevés szó esik.
– Regényíró-novellistaként elsősorban „mai” – olykor (ál)önéletrajzi elemekkel átszőtt – történeteket ír. Első könyve, a Fekete föld viszont az ókori Egyiptomba visz vissza. Ez afféle kirándulás, stílusgyakorlat volt?
– Mindig is szerettem a történelmet. Jelenleg A hollók gyomra című regényemen dolgozom, amelynek egyik helyszíne a XVI. századi Szeged. Mindig is a csetlő-botló, hibázó, esendő ember érdekelt; a nagy romantikus hősök soha nem ragadtak meg. A történelmi kulisszák között ugyanaz az emberi lény mozog, mint egy jelenben játszódó történetben. Az, aki néhány ezer éve született, hasonlóan gondolkodott, ugyanazokkal az isteni adományokkal rendelkezett, mint a mai ember – legfeljebb a megfigyeléseiből másféle következtetéseket vont le. Nem hiszek abban, hogy a történelem töretlen fejlődési folyamat lenne, a történelem inkább magántörténetek antológiája. A szereplőkön keresztül valójában minden könyvem ugyanarról szól, függetlenül attól, hogy az ókorban, vagy, mint az Üledék című regényem esetében, a második ezredforduló idején zajlik a cselekmény. Ottlik Géza mondta, hogy nem szeretné, ha különálló művekként kezelnék az írásait – életműben gondolkodni, ez számomra is alapvető. Végső soron minden egyes novellám regényfejezet. Ha nem kerekedik köré más regény, mint én magam, akkor is az.
– Az esendő, küzdő főhősökön túl mi az, ami gondolatilag összeköti az írásait?
– Érdekelnek az átmenetek. A Fekete föld egy korszakváltást idéz föl. Azért választottam azt a kort, mert erős analógiát érzek a mindennapjainkkal… A Hollók gyomra ugyanígy: a XVI. század is egy drasztikus fordulat: az egységesnek tekinthető középkori világrend a reneszánsszal megbomlott, a reformációval összeomlott. Korunk piedesztálra emeli a reneszánszot, holott nem egy, bár modern, ám nem kifejezetten pozitív egyéni-társadalmi vonás jelent meg általa. Kettőt említenék: az unalom és a selejt fogalmait. A reformációval, a világ racionalizálódásával a tudományos és a tárgyi kultúra jelentős fejlődésnek indult, ugyanakkor mindez alapjaiban, belülről rendítette meg az emberi lényt. A szimbolikus gondolkodás csak nyomokban maradt fenn. Ez persze hosszú folyamat eredménye volt, hiszen már a rómaiak is racionalizálva vették át a görög kultúra egyes elemeit.
– E tekintetben mi lehet az irodalom szerepe?
– Ha nem is lehet bizonyos folyamatokat megállítani, úgy gondolom, érdemes ezeket „dokumentálni”. Az embereknek ma visszacsodásításra lenne szükségük: valódi spiritualizmusra, igazi lelkiségre. Társadalmi válaszokat nem látok: a civilizációnk hanyatlik, vagy tán már véget is ért, csak még nem vettük észre. A mai társadalom világosan mutatja a bomlás tüneteit: túlburjánzó bürokrácia, egyfelől túlszabályozott, másfelől túlságosan szabados élet stb. Bizonyos alapelveket fennen hangoztatunk, olyanokat, mint az esélyegyenlőség, a tolerancia – de ezek legfeljebb papíron működnek. A társadalmi igazságosság politikailag értelmezhetetlen. Tenni igazán csak egyének, legfeljebb kis közösségek tudnak… Az irodalom pedig mindenhez, így ehhez a „lázadáshoz” is képes segítséget nyújtani. A jó irodalom. Ahogy minden igazi művészet.
– Beszéltünk már Szegedről, a hely szelleméről. Önnek mit jelent a város?
– Tízévesen, 1983-ban hetek alatt szerettem meg Szegedet, s váltam gyorsan és végérvényesen szegedivé. Amikor később néhány évig máshol laktam, hiányzott a város. Szeretek sétálgatni Szegeden, szeretem a levegő illatát, a Tiszát, a házakat, a fákat… Mindent. Az utóbbi években egyre jobban kezd foglalkoztatni a város múltja. Ma már alig tudjuk elképzelni, milyen lehetett a szabályozatlan Tisza; a morotvatavakkal, erekkel szabdalt, mocsaras, szigetszerűen elkülönülő városrészekből álló Szeged, amely mindig fontos szerepet játszott a magyar állam történetében. Racionálisan nehéz meghatározni a Szegedhez való viszonyomat. Egyszerűen gyönyörűnek látom. Élni tudok benne. Sokan provinciálisnak tartják. De hát Magyarországon minden az, ami nem Budapest! Való igaz: sok provinciális vonása van Szegednek, de ezek nem zavarnak. A Balkánon amúgy is jobban érzem magam, mint mondjuk Berlinben vagy Bécsben, ahol minden a sterilitásról és a látszatról szól. Az egy más világ. Nem különb, más. A miénk „emberibb” életforma, legalábbis én több emberséget találok benne – értve ezen a negatív vonásokat is. Jól érzem magam itt, és remélem, még sokáig marad ilyen „balkánias” ez a mi világunk.
