Talán azért, mert a gyermekkor vagy egy-egy kirándulás hangulatát őrzi, netán rég tanult, olvasott sorokat juttat eszünkbe Vergiliustól, Petőfitől. De az emlékkép mélyebbről tör elő: a Biblia világából, amelynek alig van kedveltebb metaforája, mint a pásztor és a nyáj. Az Ószövetségben már nagyon korán – egy félnomád törzs homályba vesző idejében – elhangzik a hitvallás: „Istenem az én pásztorom ifjúságom óta” (Ter 48,15). A szövegkörnyezet sejtetni engedi; a mondatban egy „sok tavaszt” látott ember tapasztalata sűrűsödik össze. Az agg Jákob megrendüléssel emlékezik ifjúkorára, amikor hallania kellett atyjától, Izsáktól: „A kéz ugyan Ézsaué, de a hang Jákobé” (Ter 27,22). Visszatekintve gazdag életére, Jahve hűséges gondviselését ismeri fel sorsában, és ennek bizonyosságában adja áldását unokáira.
A kép, hogy Jahve gondviselő, jó pásztor – Izajás, Ezekiel, majd a 23. zsoltár közvetítésével – Jézus idejében már közkinccsé vált. S Jézus – az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint – Jahve pásztori méltóságában és szolgálatában lépett föl (vö. Lk 15,4-7; Jn 10,1-29). Ő a jó pásztor (vö. Jn 10,11), aki „a kapun megy be a juhok aklába”, és nem máshonnan hatol be, mint a tolvaj és a rabló, aki elcsábítja Krisztustól „kicsinyeit” (vö. Mk 9,42; Mt 10,42). A pásztor hívja, név szerint ismeri és vezeti juhait. Az iménti mondat három igéje jól érzékelteti Krisztus kora keresztény közösségekkel – és velünk – fennálló, szeretettel törődő kapcsolatát. Jézus azonban nemcsak „jó pásztora” nyájának, mint szakaszunk első fele (Jn 10,1-6) sugallja, hanem „kapuja” (7- 10) is, akin keresztül – akinek jóvoltából – ki-be járnak a juhok, hogy friss legelőkhöz jussanak és csendes vizekhez érkezzenek (vö. Zsolt 23,2), s ezáltal életük, sőt bőséges életük legyen. Olyan értelemben kapu ő, hogy általa jutnak a juhok az Atyához, általa „üdvözülnek”, „mentetnek meg” a „tolvajok és rablók” kezei közül, sőt a „farkasok” (12.) pusztítása elől is.
Amíg a jó pásztor ősi képe Isten féltő szeretetének nyilvánvaló szimbóluma, addig a kapu képi „forrásvidéke” kevésbé egyértelmű. A sok megközelítés közül talán az a legvalószínűbb, hogy metaforánk, a 118. zsoltárhoz (20. vers) áll a legközelebb, sőt, talán ahhoz is kapcsolódik: „Ez az Úrhoz vezető kapu, az igazak ezen mennek át.” Annál is inkább gondolhatunk erre, mivel ezt a zsoltárt Jézus korában már a Messiásra vonatkoztatták (vö. Mt 21,9.42; Jn 12,13). Ha képzettársításunk helytáll, akkor a hasonlat – közelebbi értelmezése szempontjából – azt jelenti, hogy Jézus az Istenhez vezető kapu, s az „igazak”, akik általa Istenhez eljutnak, az ő juhai. Lehet, hogy a pásztorok hamarosan eltűnnek életünkből. És egyszer a világ is megszűnik – nyájaival, táplálékot adó legelőivel, felüdülést nyújtó forrásaival egyetemben. De akkor már nem éhezünk, nem szomjazunk többé, és a nap sem éget bennünket, sem másfajta hőség (vö. Jel 7,16). Most azonban még évszakok vonulnak, tél fordul át tavaszba, s maholnap kasza alatt herseg a friss fű. Fölöttünk meg újra és újra megnyílik a húsvéti égbolt.
