Az utóromantika világát maga mögött hagyó polihisztor (zeneszerző, író, festő) reformátor mielőtt belefogott Mózes és Áronjának komponálásába, 1926-ban színdarabot írt A bibliai út címmel, amelynek néhány részletét – jóllehet a dráma nem az ókorban, hanem a XX. században játszódik – egy az egyben átemelte készülő ószövetségi témájú operájának librettójába.
A magyarázat az, hogy a két mű – a schönbergi érdeklődés, ha tetszik, „ars poetica” lényegét érintő teológiai, vallásfilozófiai és „politikai” látásmód tekintetében – ugyanarról szól: egy nép honkereséséről, formálódó, megértésre váró istenképéről; mindenekelőtt pedig az eszme (a szó ereje) és a tett konfliktusáról. E kettősség az operában az ószövetségi testvérpár eltérő alkatából, hozzáállásából bomlik ki. A valós történelmi esemény ihlette, megdöbbentően reális „(ön)képet” nyújtó színműben viszont a főhős, a képzeletbeli új zsidó állam karizmatikus népvezére, Max Aruns szeretne egyszemélyben Mózes és Áron lenni: az eszme, illetve a tett embere. Ahogy azonban Mózesnek nem sikerül belépnie az ígéret földjére, úgy a képzeletbeli ország, Ammongäa területén kialakított Újpalesztina vezetője is „kudarcot vall”: az ellenlábasok, kétkedők, a belső széthúzóerők által gerjesztett konfliktus során megölik. Az önfeláldozás mégsem hiábavaló…
Az 1930 és 1932 között komponált, a tizenkét fokú hangrendszerre (dodekafóniára) épülő, torzóban maradt („befejezhetetlen”?) műben Mózes és Áron az „egyetlen, végtelen, mindenütt jelenvaló, láthatatlan és ábrázolhatatlan Isten” elfogadásáról, felfoghatóságáról/felfoghatatlanságáról beszélget. Áron a cselekvő, győzedelmes Istent emlegeti, akinek mindenhatóságát bizonyítja, hogy egy gyenge, letiport népet választott és vezet ki Egyiptomból. De felveti a kérdést: Lehet-e imádni azt, akit elgondolni sem szabad? Mózes a szó, az ima erejét hangsúlyozza; ő éppen „rejtőzésében”, mindenütt jelenvalóságában látja Isten hatalmát. A nép ingadozik, Mózesnek be kell látnia, hogy a kézzelfoghatóra, a bizonyságra vágyókra nem az eszme hat, sokkal inkább Áron csodatételeinek sora. A fivérek elszakadnak egymástól. A közösség hamar elgyengül, mert a Kinyilatkoztatás hegyére elvonult Mózes egyre késik: a régi törvény már nem, az új pedig még nem érvényes. Áron bátorításával a nép könnyen imádható „anyagistent”, aranyborjút állít. Ami következik: féktelen bacchanália, őrjöngés, pusztítás, állat-, majd emberáldozatok… A hegyről visszatérő Mózes szavára összeomlik a bálvány, a testvérek vitájában viszont Mózes látszólag alulmarad. Széttöri a törvénytáblákat, mert Áron szavai elbizonytalanítják: a kőbe faragott eszme is csak kép. Vajon nem ugyanolyan-e a törvénytábla, mint az elpusztított aranyborjú…?A színdarabot a Bartók+Bécs Miskolci Nemzetközi Operafesztivál keretében a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karának elsőéves színésznövendékei adták elő a Játékszínben, tanáruk, Rusznyák Gábor instrukciói szerint. E prózai megalapozást követően került sor – Giorgio Pressburger „szcenírozásában”, a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar közreműködésével, Wolfgang Schöne, Daniel Brenna, Sebestyén Miklós, Sáfár Orsolya és Kálmán Péter főszereplésével – a Mózes és Áron magyarországi bemutatójára a Nyári Színházban.
Mózes igaza a meg nem komponált harmadik felvonás szövegkönyvéből derül ki. Áron megkötözve várja a népítéletet. Amikor testvére szavára szabadon engedik, hogy sorsára hagyják a pusztában, holtan zuhan a földre. Kárpáti már idézett elemzése szerint: „nem élhet, miként a gondolattól elidegenedett szó sem létezhet önmagában”. Az opera konklúziója egyfajta hitvallás: e népnek meg kell maradnia, hogy „az egyetlen, végtelen, mindenütt jelenvaló, láthatatlan és ábrázolhatatlan Isten” megvallásával igazolja az örökkévalóság eszméjét.
Schönberg műve nemcsak megkerülhetetlen mérföldkő a zenetörténetben, de segít megérteni az ószövetségi választottak és mai utódaik gondolkodását is – egy nép, egy vallás, egy hagyomány bonyolult lélektanát.
