Kétségtelen, hogy egy rangos fesztiválon nyertes filmre mindenki kíváncsi, vagyis többen mennek el majd megnézni, mint egyébként. Ugyanakkor egy nagydíjas alkotás felé nagyobb figyelemmel fordulunk, keressük azokat az elemeket, melyek miatt indokoltnak érezzük a zsűri – ebben az esetben például a Coen testvérek, Guillermo del Toro és Jake Gyllenhaal – nagyrabecsülését. A filmet megnézve bátran mondhatjuk, hogy a Saul fia méltán kapta meg a világ egyik legfontosabb filmfesztiváljának elismerését.
A második világháborús náci koncentrációs táborokról már több film is készült, ám a kritikusok egy része szerint egyik sem tudta jól érzékeltetni mindazt, ami ott történt. Épp azért nem, mert ezek az alkotások egy történetbe ágyazva, színészekkel eljátszatva – vagyis azokkal az eszközökkel, amelyekkel minden film élni szokott – próbálták meg bemutatni a szörnyűségeket, ez pedig eleve lehetetlen. Ha valaki meg akarja mutatni a koncentrációs táborok világát, akkor szakítania kell minden eddigi megoldással. A Saul fia rendezője ennek az elvárásnak igyekezett megfelelni.
Elsősorban az a film újdonsága, hogy a kamera szinte végig Saul Ausländert (Röhrig Géza), a lágerbeli Sonderkommando (ennek tagjai is rabok voltak, az ő feladatuk a tábor működésének kiszolgálása volt) egyik tagját követi. Vagy egészen közelről, vagy kissé távolabbról látjuk a főszereplőt. Mindössze egy-két olyan jelenet van, amikor annyira eltávolodunk tőle, amint azt más filmeknél megszokhattuk. Éppen e formai elem miatt csak homályosan látjuk mindazt, ami Saul körül történik. Illetve leginkább halljuk, ebben az esetben a zajoknak, beszédfoszlányoknak kiemelt szerep jutott. (A hangmérnöki munkáért Zányi Tamás Cannes-ban technikai-művészi Vulcain-díjat kapott.) Vagyis valóban nem mutatja meg a film, hogy a koncentrációs táborban mi is történik, a kép- és hangtöredékekből mégis összeáll bennünk valami. A szó szoros értelmében a szereplők tulajdonképpen nem is játszanak. Nem csak azért, mert Röhrig Gézának nem ez a hivatása. A rendező nem is engedte a színészi kifejezőeszközök használatát. Mindenki csak „van” a vásznon, így irányítva a figyelmet valami más, lényegesebb felé.
Kétségtelen, hogy ezek a megoldások rendkívül szuggesztív hatásúak, ám van bennük némi mesterkéltség is. Ebben az esetben a forma rá is telepszik az alkotásra, a néző számára szinte semmilyen más értelmezési lehetőséget nem enged, csak azt, amit a rendező elképzelt. Nem létezik ugyanakkor film valamilyen történet nélkül. A Saul fia esetében a cselekmény egyértelműen másodlagos szerepet kapott, kevesebbet is foglalkoznak vele a kritikusok. Pedig ez a film, mely a forma oldalán lezár, itt nyit a továbbgondolás felé.
Saul a fejébe veszi, hogy az egyik áldozatot, egy fiút, tisztességgel el fogja temetni. Ehhez mindenáron igyekszik egy rabbit találni. Nemcsak a saját, hanem mások életét is veszélybe sodorja, hogy elhatározását véghezvigye. Közben sonderkommandós társai szökést terveznek, melyben Saulnak is szerepet szánnak. Ő azonban még akkor is a temetéssel foglalkozik, amikor kitör a tűzharc az őrök és a Sonderkommando között.
Mi rejlik Saul különös magatartása mögött? Valóban „feláldozza az élőket a halottakért”, amikor csak fél szívvel vesz részt társai lázadásában? Az egyik értelmezési lehetőség, hogy Saul úgy látja, ebből a helyzetből akkor sem szabadulhatnak ki, ha sikerül megszökniük. Egzisztenciájukat végérvényesen magába szívta a láger. A tiltakozás egyetlen lehetősége egy olyan tett végrehajtása, mely ellentmond a tábor könyörtelen logikájának. Itt mindenki – beleértve az őröket is – elvesztette emberi méltóságát. Visszaszerezni már nem lehet. Csupán visszaadni. Egy áldozatnak, mert élőnek már nem lehetséges. Erre tesz kísérletet Saul azzal, hogy megpróbálja megadni a fiúnak a végtisztességet.
A Saul fia mindenképpen kiemelkedik az utóbbi évek magyar filmterméséből. Aprólékosan megtervezett, valódi műalkotás született. Jól érzékelteti, hogy létezik a kegyetlenségnek olyan foka, mely ábrázolhatatlan. Az pedig, hogy Saul a túlélést diktáló józan ésszel szembeszállva el akarja temetni a fiút, egyetemes horizontba emeli a koncentrációs tábor világát. A film rámutat, hogy minden olyan szenvedés, melyet egyik ember okoz a másiknak, abszurd és elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy a történelem mely korszakában történt meg.
