Bátyám, „Jancsika”

Kézjegy a szigligeti Esterházy-kastély falán

 

Hosszú életszakaszokon keresztül egy fedél alatt. Szerzőnk már az előszóban tisztázza: esze ágában sincs megfaragni nagybátyja költőfejedelmi szobrát: „Pilinszky halála után sokan, sokszor kértek, hogy mint egyike a hozzá nagyon közel állóknak, szólaljak meg, »meséljek« róla! Sokáig ellenálltam minden ilyen megkeresésnek, 1996-ban a Vigilia lapjain megjelent levélben így írtam erről Rónay Lászlónak: »…tudod, hogy eddig minden hasonló kérésre rendre nemet mondtam. Ami Jancsihoz fűz, az annyira személyes, hogy szinte megbénulok, ha erről kéne szólnom, másrészt borzasztóan zavar a ’kultusz’ mindenfajta formája.«” Mindez nem akadályozta meg Kovács Pétert abban, hogy gazdag adattárral segítse Czeizel Endre genetikai hátterű költősors-kutatásait. Most azonban kilép a tudományos igényű „informátor” személytelen szerepköréből, s zavaró kitárulkozások és famíliaboncolások nélkül ugyan, de valóságos „Feszty-körképet” ad anyai és apai felmenőiről, távoli ősökről és jól ismert, közeli rokonokról, a Kovács- és a Pilinszky-ágon egyaránt. Így az olvasó nem csupán minden idők egyik legnagyobb poétájának egyéniségéhez, művészetéhez juthat közelebb, de két nagyon összetartó, mély hitű katolikus családhoz is, amely többek között Baitz Erzsébet szervita apácafőnöknőt (becenevén: Tetét) adta az egyháznak. Pilinszky költészetének pedig egy olyan, szelíd és jóságos ihletőt, mint az általa rajongásig szeretett, nagy-nagynéni, Baitz Borbála, azaz Bébi, akit egy csecsemőkori baleset tett örök gyermekké. Pilinszky Jánost pedig, ez nyilvánvaló, a költészet. Miben is nyilvánult meg ez „a költő örök gyermek” közhelyen messze-messze túlnövő, minden tettetéstől mentes holtig gyermekség? Talán ennek bemutatása e kötet legfőbb nyeresége. Kezdve azzal a végtelen naivitással, ahogyan Pilinszky átevickélt az ötvenes évek hívő polgárcsaládokat különösen is veszélyeztető, sötét korszakán, amikor nem hősiességből, hanem a késztetés, a mondanivaló teljes hiánya miatt nem állt be a Rákosit versben hozsannázók közé. De ugyanilyen örök gyermeki az a gesztus is, ahogyan megözvegyült nővérének, a szerző édesanyjának felajánlotta teljes (korántsem tetemes) évi jövedelmét, amikor a Kovács család 1971-ben hirtelen elveszítette a családfőt. Volt ennek a gyerekességnek egy nem palástolt, önzőbb vonulata is; ezt tanúsítják azok a kisfiúsan kéregető, „hozz ezt, hozz azt” típusú levelek, amelyekben apró-cseprő feladatokat bíz már betegeskedő édesanyjára, akit Szigligetre vár, látogatóba… Hasonlóan őszinte Pilinszky két házasságának akvarellszerű bemutatása is: az ifjúkori elsőé, Sárköziné Molnár Márta rokonával, Márkus Annával s a már halálközelié, a francia Ingrid Ficheux-val.
A visszaemlékezés-kötet különösen szép vonulata nagybácsi és unokaöcs hasonló vonzásainak és választásainak érzékeltetése. Ezek közül a legfontosabb a Budapestről menekülés belső kényszere. A szerző, bár pesti fiúként nőtt fel, addig-addig dédelgette magában a röpke Nagyvárad-élményt, míg közvetlenül a diploma megszerzése után a Fitz Jenő vezetése alatt komoly szellemi műhellyé nőtt s a szocialista kultúrpolitikát olykor mesterien kicselező székesfehérvári Szent István Múzeum megbecsült munkatársa lett. Ugyancsak művészettörténész feleségével, Kovalovszky Mártával együtt az ott töltött évtizedek alatt Alba Regia tősgyökeres lakójává honosodott. Olyannyira, hogy az önálló, a nem nagycsaládi létben nehezen eligazodó Pilinszky János élete utolsó szakaszában maga is egy fehérvári panellakás bérlője lett, s a tartós letelepedés tervét dédelgette… Vég nélkül sorolhatnám még a könyv íróját és legfontosabb (vagy legalábbis bennünket leginkább érdeklő) modelljét s egyszersmind a burjánzó családi krónika csaknem minden szereplőjét szeretni való barátunkká változtató epizódokat, a könyv hangulatát azonban csak az érzékelheti igazán, aki elolvassa. Ha Pilinszky-rajongó, azért, ha az árnyalt, vallomásos önéletírások műfajának barátja, akkor pedig azért. Akár így, akár úgy, nem fog csalódni. A kötet gazdag képanyaga pedig hol realista, hol lírai, de mindenképpen dokumentumértékű ráadás. Nem túlzás: méltó párja ez a könyv a Maár Gyula-hagyaték Pilinszky Jánoshoz kötődő darabjainak.
(Kovács Péter: Pilinszky közelében, Vigilia, Budapest, 2015)

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .