Addig a néhány évig tartotta magát, amíg Daniel ott volt – a papja volt, dicsérte Jésuát az Ő anyanyelvén, a »kiskereszténységet «, a személyest; az Isten és felebarátaink iránti szeretet, a könyörület vallását hirdette, nem pedig a dogmák és hatalmak, a hatalmasság és a totalitarizmus vallását. Ám amikor ő meghalt, kiderült, hogy a judaizmus és a kereszténység közti egyetlen híd az ő eleven teste volt. Meghalt – nincs híd. És én ezt fájdalmas vereségnek érzékelem.”
A nemrég lezajlott XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, az orosz Ljudmila Ulickaja jegyzi meg ezt Daniel Stein, tolmács című regényének utolsó oldalain főhőséről, akinek alakját Daniel Oswald Rufeisenről mintázta. Ulickaja közeli ismerősétől, az 1990-ben meggyilkolt Alekszandr Meny ortodox paptól hallott a karizmatikus Daniel testvérről; 1992-ben pedig találkozott is vele. A lengyel zsidó családból származó, a II. világháborúban ál-Gestapo-tolmácsként életeket mentő fiatalember megkeresztelkedett; karmelita szerzetesként Izraelben telepedett le, ahol közösséget szervezett, ivrit nyelven misézett, és a népek, vallások közti összefogás, a párbeszéd apostolaként, ha tetszik „spirituális fordítóként”, a kölcsönös megértésért küzdve vált széles körben tisztelt személyiséggé.
Ulickaja saját bevallása szerint igazán kis elbeszéléseket tud írni. E különböző idősíkokban mozgó „dokumentumfolyama” is fiktív és valósnak tekinthető előadásokból, naplórészletekből, levélváltásokból, magnóbeszélgetések „jegyzőkönyveiből”, élménybeszámolókból és újságcikkekből építkezik. („Nem vagyok igazi író, és ez a könyv nem regény, hanem kollázs. Ollóval darabokat vágok ki a saját életemből, a mások életéből, és úgy ragasztok össze, »ragasztó nélkül / élő regényt napok foszlányain«.) Daniel atya küzdelmes élete az említett mozaikokból: vallomásokból, rokonok, barátok, követők, hit- és sorstársak – magánéleti dilemmákat is bőven tárgyaló – személyes történeteiből áll össze: bennük tévelygő útkeresésekkel, találkozások és elválások feszültségével, megtérések örömével…
Népszerű és szerethető könyvet írt Ulickaja reményről, igazságra törekvésről, az egymásra találás fontosságáról – a termékeny hitről. Foglalkoztatja a bizalom és a hűség dilemmája: „…azelőtt soha eszembe sem jutott, hogy még Péter apostol is háromszor elárulta Őt, és ez is annak a jele, hogy a hétköznapi ember számára lehetetlen a hűség. De hiszen, ha olyan magasságból nézzük, ahonnan a Megváltó, talán nem is olyan nagy a különbség a Pétert a megtagadásra rávivő félelem, és a Júdást az árulásra sarkalló irigység között. Keserű gondolat.
Érdekes, hogy méltatói nem Ulickaja szimpatikus, „naiv idealizmusát” veszik górcső alá, pedig a szerző maga is úgy szólt a regényében leírtakról, mint illúzióról, jóllehet termékeny illúzióról. Kritikusai inkább arra utalnak, hogy bizonyára vitákat indítanak majd a zsidó és keresztény álláspontok ismertetésével kapcsolatos meglátásai és „tévedései”. Való igaz, hogy Ulickaja – bár törekszik a „pártatlanságra – egyháztörténeti kérdésekben nem mindig tekint túl a cikkekből, híradásokból ismert féligazságokon, tényközlése gyakran megmarad a sztereotípiáknál. De könyve nem monográfia, hanem szépirodalom, vagyis nem nézeteinek támadhatatlanságával fegyverezi le olvasóit, hanem mindazzal, amiről és ahogyan ír. A klasszikus, messianisztikus orosz kultúra folytatójaként messzire tekint: a maga módján ő is világnézeteket egyesítő „híddá”, összekötővé válik.
Ulickaja Daniel halálát fájdalmas vereségként értelmezi, pedig az általa – Rufeisen alteregóján keresztül – felmutatott idea talán nincs is annyira távol tőlünk. Érdekes lenne megtudni, hogy az írónő vajon ismeri-e a XX. század jelentős, magyar nyelven lejegyzett, számos nyelven megjelent lelki dokumentumát, Az angyal válaszolt, melyben az őt foglalkoztató (nyugtalanító) kérdésekre is választ találna: „A régi dal immár kihal. Már nem teremt. Kiment belőle a lényeg: a kegyelem. A törvények megölték. De a kegyelem fölött van az egy – az egyetlen egy.”
