– Milyen a fizikus-előadóművész pálya?
– Amikor fizikusként dolgoztam, még nem énekeltem az Operaházban, hanem kórusokban, oratóriumokban szerepeltem – így lehetett a kettőt párhuzamosan művelni. Megyesi Zoltán tenor énekes kollégámmal mindketten Szegedről származunk, és hasonlóan a reál tudományok felől érkeztünk az előadó-művészi pályára (Megyesi Zoltán eredeti szakmája szerint matematikus – a szerk.). Nagyon jókat tudok vele beszélgetni, mert ő sem „csak énekes”, hanem a realitás talaján is helytálló előadóművész. Magam már kisiskoláskoromban nagyon szerettem a számokat, a matematikát. Zenészcsaládba születtem, így a tanulmányaimnak elejétől fogva a zene is része volt, bár kiskamasz koromban „kirúgattam magam” a kórusból, mert nem kötött le eléggé a kóruséneklés, illetve egyáltalán nem szerettem szerepelni. Inkább visszahúzódó gyerek voltam. Középiskolába a piaristákhoz jártam, ahol kötelező volt részt venni a kórusban, illetve tanulmányaim során édesanyám figyelt fel arra, hogy jó hangi adottságaim vannak, ezért kezdtem el komolyabban is énekelni, a kottát jól olvasni. És bár édesanyámon kívül többen is jelezték, hogy érdemes lenne a zenével foglalkoznom, én a fizika felé indultam. Viszont miután felvettek a fizikus szakra, az egyetemmel egy időben egyre jobban elmélyedtem az oratóriuméneklésben, illetve az egyetemi „elvont tantárgyak” arra sarkalltak, hogy elgondolkozzam: biztosan fizikusnak kell lennem? A szakmai és egyéb nehézségek miatt aztán abba akartam hagyni az egyetemet, végül egy félévet ismételtem, mely idő alatt a telefonkönyv-kihordás mellett édesapám zenekarával több produkcióban is részt vettem szólistaként. Ebben az időben Mozart Requiemét és kisebb koncerteken énekeltem, fellépésekre vállalkoztam, öcsém (Cser Ádám – a szerk.) pedig zongorán kísért. Az egyetemet végül befejeztem, a fizikán belül a bio fizika felé mozdultam, mert az élethez közelebb álló területnek gondoltam. Diploma után felvételiztem magánének szakra, és bár félállásban dolgoztam a Növénybiológiai Intézetben, közben végeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera szakát.
– Van olyan szerepe, amelyet különösen közel állónak gondol magához?
– A kékszakállú herceg várának főszerepe az egyik legkedvesebb karakterem. A történet, a szöveg és a zenei világ összetettsége ragad meg. Sokféleképpen lehet értelmezni és előadni – illetve fontosnak tartom azt is, hogy magyar nyelvű az opera. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egészen másképp lehet az anyanyelvünkön énekelni, annak ellenére, hogy természetesen nagyon szeretek olasz operákat vagy Mozartot énekelni. Utóbbitól kedves szerepeim közül való Leporello a Don Giovanniból vagy a címszerep a Figaro házasságából. Érdekes adalék a Kékszakállúval kapcsolatban, hogy Kínában jártamkor jelezték vissza ottani emberek, hogy úgy hallják a bartóki operát, mintha „az ő zenéjük is lenne”. Emlékszem rá, hogy esténként a tereken pár száz méterenként csapatokban együtt tajcsiztak, táncoltak az emberek közös ritmusra. A együtt mozgás közben pedig zenei aláfestésként „tombolt a pentatonőrület”.
– Más hangképzés szükséges az anyanyelvi és egy idegen nyelvű opera énekléséhez?
– Az olasz és az orosz operaiskola között sehol sem helyezhető el a magyar kiejtés. A sztereotípiák valamelyest stimmelnek, miszerint az olaszoknál több a jó tenor, míg a szlávoknál az öblös basszus hangfekvés a gyakoribb. A szláv nyelvben sok mindent kell hátul képezni, az olaszok inkább kifelé, előrefele beszélnek. Ezeket – anyanyelvtől függetlenül – mind tudni kell valamennyire. Ez azt jelenti, hogy a nyelv valóban meghatározza a hangképzést, de a mai világban mindenkinek tudnia kell más nyelveken énekelni.
– A Mozart utolsó operájából készült, Lackfi János nevéhez fűződő átdolgozásban, a Parázsfuvolácskában Sarastro szerepét énekli – alakítását nagyon jól fogadta a gyerekközönség.
– Azt a darabot a cirkuszi közeg teszi gyerekek számára is jól befogadhatóvá. Örülök, hogy benne lehetek gyerekdarabokban, ilyen a Pomádé király új ruhája is, mely szintén könnyen emészthető, dallamos és humoros előadás.
– Családapaként mi a tapasztalata: hogyan hat a közös életre az előadó- művészi munka?
– Egy megértő társsal minden jól áthidalható, működtethető. Valóban nem irodai, jobban kiszámítható munkaidőben dolgozom, de már a gyerekek is megszokták ezt az életformát. Lányaink már legalább hatszor látták a Parázsfuvolácskát, és otthon ők is „előadják”. Fogékonyak a zenére, járnak zenekuckós foglalkozásokra, de semmit nem erőltetünk rájuk.
– A nemrégiben bemutatott A bűvös vadászban Kaspar herceg szerepét játssza. Mit hozott ez a szerep?
– Nagyon jó élmény, ahogy a Zsótér Sándorral való együttműködés is az volt. A gonosz, az őrült karaktert felrajzolni jófajta kihívás volt számomra, és olyan dolgokat hozott ki belőlem, amilyeneket korábban még egyik szerep se.
– Milyen tervei vannak a közeli és távolabbi jövőre?
– A Rajna kincse bemutatója március 21-én lesz, közben Strauss Ariadnéja megy júniusban – az itteni előadásokon kívül – Japánban lesz Figaro-turnénk. A jövő évadban sok jó szerepem megmarad, és a Kékszakállút végre az Operaházban is elénekelhetem Komlósi Ildikóval. Terveim között szerepel egy önálló CD elkészítése is, távolabbi cél pedig – az itthoni helytállás mellett természetesen – a külföldi, nagy Operaházak meghódítása is.
Fotó: Kissimon István
