Kezdjük az egyszerűbb képlettel: egy ambiciózus jazzdobos (Miles Teller) és egy kíméletlenül maximalista tanár (J. K. Simmons) összecsapása csontrepesztő, még akkor is, ha nem autós üldözésekben vagy épületrobbantásokban, hanem elsősorban verbális agresszióban nyilvánul meg. Ha szigorúan vesszük, Damien Chazelle saját kisfilmjéből forgatott egész estés energiabombájában tulajdonképpen háttérbe szorul a zeneiség a fizikai virtuozitás sportértéke mögött. A tanár ugyanis totális elkötelezettséget és fölényes technikai tudást követel, az ihletettség – ahogy egy jelenetben kifejti – csak ezután következhet. Művészeti élveboncolást ne várjunk tehát a Whiplashtől, mely játékidején észveszejtő lendülettel végigszáguldva kifejezetten felvillanyozó élmény.
Korántsem mondható el ugyanez Bennett Miller alkotásáról, mely egy birkózó testvérpár és egy excentrikus milliárdos körül forog: idegtépő lassúságát és nyomasztó hangulatát még napokkal a vetítés után sem tudjuk kiverni a fejünkből. Nem is kell: a Foxcatcher ugyanis csak ürügyként használja a sportfilm zsánerét, valójában az árván felnőtt Dave (Mark Ruffalo) és Mark Schultz (Channing Tatum), illetve a kezdetben nagyvonalú mecénásként mutatkozó, majd egyre nyugtalanítóbban viselkedő John du Pont (Steve Carell) pszichéjének mélyére invitál minket. S amit ott látunk, az meglehetősen felkavaró: távoli zugokba űzött démonok, tébolyító megfelelési kényszer, mindenen átgázoló elszántság és pusztító frusztráció szabdalja szereplőink jellemét. S mindenekelőtt a rokoni kapocs, amely – akár felemel, akár romlásba dönt – elszakíthatatlan.
Az vagy, amit elérsz, üzeni a maga közvetlen egyenességével a Whiplash. Bennett Miller kegyetlen végzetfilmje sokkal keserűbb következtetésre jut: az vagy, amit örökölsz, hiába kapálózol ellene. Fogalmazhatunk úgy is: ez az amerikai álom színe és visszája.
