Régóta a Schönstatt családmozgalomhoz tartozunk, amelyből sokat merítettünk mind a házasságunk, mind a családi életünk terén. Négy gyermeket neveltünk, iskolát alapítottam és vezettem, művészetpedagógiából doktoráltam, a Pécsi Tudományegyetemen pedig általános módszertant tanítottam. Az életemnek tehát meghatározó része lett a nevelés témája. Apai örökségem az elv: a pedagógiában a legfontosabb, hogy „jó embereket neveljünk”. Sok tehetséges hallgatónak tanítottam általános módszertant az egyetemen, de a legtöbbjük elakadt ott, hogy nem tudta a tananyagot megfelelően, életszerűen átadni az adott korosztálynak. Ezen szerettem volna segíteni. Így ismertem meg egy Kentenich atya pedagógiájából készült egyetemi jegyzetet, amely többször is hangsúlyozza, hogy a Schönstatt nem csupán család-, hanem nevelési mozgalom is. Ezt magam is megtapasztaltam. Ez a családban és intézményben egyaránt megvalósítható pedagógia az ember személyiségfejlődését messzemenően figyelembe vevő gondolkodáson és gyakorlaton alapul.
– Kentenich atya öt fő területet jelölt meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy teljes embert neveljünk. Melyek ezek, és milyen az egymáshoz való viszonyuk?
– Ennek szemléltetésére a küllőket és a kereket szoktam említeni, mert az egyes területek között nincs rangsor. Hol az egyik, hogy valamelyik másik kerül felülre, ahogyan a kerék forog. A kerék agyában találhatók azok a tartalmak, amelyek mindegyik területen ugyanolyan fontosak. Először a mozgás- – a lélek mozgását kísérő – pedagógiát szoktuk átgondolni. Ismerni kell ugyan is, hogy milyen életmozgások zajlanak egy gyermekben az egyes életkorokban. Nem a fejlődés-lélektani szempontokra gondolok, hanem arra, hogy mindig el kell kapni azokat a lehetőségeket, amelyekre aktuálisan „nyitva áll az emberben az időablak”. Ezt hívja Kentenich atya mozgáspedagógiának. Ezután következik a bizalom pedagógiája. Az életmozgás következtében létrejövő minden váltás, változás krízissel jár, amelyet általában nem akarunk elfogadni. E krízisek megélésében és a továbblépésben a bizalmi légkörrel tudunk a legtöbbet segíteni nevelőként. Mert elsősorban nem módszerekkel, eszközökkel, hanem légkörrel nevelünk. A bizalom légkörének kialakításához gyakorlati támpontokat nyújtunk. Áttekintjük, mi szükséges például ahhoz, hogy a kisgyermekben kialakuljon az ősbizalom, hogy a kisiskolás önállósodjon, vagy hogy biztonságban érezze magát a serdülő. A harmadik terület a kötődés pedagógiája, amellyel mostanában sajnos alig foglalkozik a szakma. Kentenich atya ezzel szemben ki merte jelenteni, hogy kötődés nélkül nincs nevelés. A mai társadalom egyik fő problémája a kötődésre való képtelenség: egész nemzedékek nőnek fel úgy, hogy tagjai félnek, illetve nem tudnak biztonsággal kötődni. Ha nincs személyes kapcsolat és ráhangolódás két ember között, akkor sem a családban, sem az intézményekben nem fog működni a nevelés. (Tudjuk, hogy ma már a – divatos kifejezéssel élve – „top menedzsment” is a kötődésre és a bizalomra épít.) Az egyetemen, ahol tanítottam, a szülők körében és a számos továbbképzésen részt vevő kollégákkal folytatott beszélgetések során is azt tapasztaltam: sokszor előfordul, hogy elméletben jól tudunk valamit, ám a gyakorlatban mégis másképp cselekszünk. Kentenich atya ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott: mindig is híd akart lenni a tudomány, a teológia, a pszichológia és az élet között. Nyomdokaiba szegődve én is ezt a hidat próbálom építgetni. Reményteli például, hogy a modern lélektan kimutatta: a kötődés nem adottság, hanem készség – tehát kialakítható, formálható a nevelés során.
A kötődést a szövetség pedagógiája követi. Ez a pedagógiai rendszernek a természetfelettire vonatkozó része, ami személyes kapcsolatépítést jelent a transzcendens világgal. Hozzáteszem, a szövetség pedagógiája által építhetők ki minőségi kapcsolatok a többi emberrel is. Ezt is tanulni lehet, és kell is. Az ötödik küllő a Kentenich-módszer kerekében az eszménypedagógia, amelyről szintén nagyon keveset hallhatunk a szakmán belül. Leginkább talán a tehetség- és motivációkutatás érinti ezt a témát. Ahogy az atya fogalmazott: minden teremtményben megtestesül Isten egy-egy gondolata, kívánsága. Ez adja az ember eredetiségét. Isteni küldetése ellentmond a sodródó tömegember-létnek, és hatékony védelmet is nyújt ellene. Az ideálpedagógia révén segíthetünk a gyerekeknek rátalálni „az én legboldogabb formájára”. Bevallom, ezzel bajlódtam a legtöbbet, mert a szakirodalomban még csak hasonló sem szerepel, pedig ez a mindennapi nevelés egyik kulcskérdése.
– Hogyan lehet hatékonyan átadni mindezeket az ismereteket?
– Minden nevelés alapja, hogy mit tesz és mit képvisel a szülő, a pedagógus. Mert elsősorban nem tartalmakkal, hanem azonosulással nevelünk. Comenius szerint: „Amit teszel, az olyan hangosan beszél, hogy nem hallom tőle, amit mondasz!” Tehát: irány az önnevelés! Ezen túlmenően pedig nagyon fontos, hogy ne csak az intellektust fejlesszük, hanem az érzelmekre is hassunk, mert csak így segíthetünk a teljes emberré válásban. Ne feledkezzünk meg arról, amit a tudomány ma már egyértelműen állít: döntéseink hetven százalékát az érzelmeink hatására hozzuk meg. Nagy a baj, ha ez az érzelmi háló szakadozott, satnya vagy egyenesen használhatatlan – ahogyan manapság gyakran tapasztalható számos felsőfokú képzettséggel rendelkező ember esetében is.
– Szélsőséges – helyenként átpolitizált – nevelési irányzatok léteznek ma egymás mellett Magyarországon. Hol foglal helyet ezen a palettán a Kentenich-pedagógia?
– Elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez a módszer valóban „középen” van. Sokféle kihívás elé állított az élet, ezért több módszert, alternatív pedagógiát is át kellett tanulmányoznom, ki kellett próbálnom. Egyszerűen nem értem, miért nincs jelen Kentenich atya tudása a hazai tanárképzésben, papképzésben, házassági felkészítésben. Sok jó elgondolás van a Waldorf-, a Rogers- vagy a Montessori- módszerben, de szinte semmit sem tudunk a Kentenich-pedagógiáról, amely a személy eredetiségét képes úgy fókuszba helyezni, hogy mellette a fegyelmezés, a rend, a határok, a nevelő személye és a szabadság mind nagyon fontos elemek maradnak. A szabadság például igen hangsúlyos területe ennek a módszernek, amely úgy véli: a gyerekekre nem erőltethetünk kívülről rendet, belsővé kell tenniük a szabadság iránti vágyat is. A Kentenich-módszerben a „nevelt nevelőnek” irányokat és mintákat kell mutatnia a saját életén keresztül, és mindezt tapintattal, érzékenységgel kell átadnia. Szép, ahogyan Kentenich atya Isten hozzánk való viszonyulását veszi alapul módszerében: Isten megadja az ember számára a törvényeit, de teljes szabadságot is ad. A természet, az egészség, a lelkiismeret törvényei kemények és kérlelhetetlenek, de mindvégig jelen van életünkben az irgalmas Isten, aki szeret, elfogad, biztat.
– A ránk bízott gyermek nagy felelősség, és előfordul, hogy tévedünk, mulasztunk, hibázunk…
– A nevelő nem a tökéletességben példakép, hanem a törekvésében – ezt kedves mesteremtől, Tilmann Bellertől tanultam. Rendkívül felszabadító annak tudata, hogy az életünkben a tévedéseinknek is megvan a funkciójuk, az üzenetük. A fiataloknak azt is látniuk kell, ahogyan a felnőtt feláll, miután elesett. Nagy könnyebbséget jelent, ha tudomásul vesszük, hogy a különféle életkorokban mindig másfajta nevelésre és hozzáállásra van szükség. Például a kétéves gyereknek nem hasznos angol nyelvet tanítani, viszont ebben az életkorban létfontosságú az ősbizalom kialakítása vagy a hiszti megfelelő kezelése. Kisiskoláskorban eljön az ideje a döntésképesség megalapozásának, a kiskamaszt pedig otthoni beszélgetések keretében beavathatom a saját, felnőtt döntési folyamataimba. Nem jó a gyereknek, ha mindent ráhagyunk; de az sem célravezető, ha csak annyit közlünk vele: „Azért, fiam, mert én azt mondtam.” Meg kell tanítanunk a ránk bízottakat dönteni, ehhez azonban ismerni kell a nevelési szempontokat és törvényszerűségeket. Előadásaim során sajnos azt tapasztalom, hogy jó szándékú szülők, nevelők vagy lelkészek igen keveset tudnak az emberi működésről. Kentenich atya valóban nem könnyű olvasmány, de az egyik legfontosabb gondolata mindenki számára érthető: Isten kegyelme nélkül nem lehetséges istengyermeket nevelni. A személyiség fejlődésének, éltünk szakaszainak azonban vannak törvényszerűségei, melyeket ismerni kell, és amelyekhez – bármily meglepően hangzik is – még a Szentlélek is igazodik.
– Megfelelő neveléssel reményteli jövőt építhetünk?
– Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy mi a fontos. Jómagam például sok év tapasztalata után láttam be, hogy a vacsoraidő nem a nevelés helye. Terített asztal mellett, a családi együttlét idején nem szabad a villafogás módjával vagy a fizikadolgozat eredményével foglalkozni, mert ezek nem odavaló légkört teremtenek. Akkor működik jól egy család, ha a szülő fontosabbnak tartja a családtagjaihoz fűződő kapcsolatát, mint az ügyintézést. Egyébként pedig hál’ Istennek nem mi vagyunk a „fővállalkozók”. Aki az életét is odaadta értünk, nem hagy magunkra ebben a folyamatban sem. Éppen most ünnepeljük legbiztatóbb üzenetét: Emmánuel – azaz: Veled vagyok. Ezt megtapasztalva kifejezetten hatékonyak lehetünk a nevelés terén.
Fotó: Kissimon István
