Cooper (Matthew McConaughey), az egykori pilóta is így él. Szorgalmasan gazdálkodik a földjén, fiát is erre tanítja. Bár lányában, Murphben (Mackenzie Foy, Jessica Chastain és Ellen Burstyn) megvan a kutató szellem, ebben a korban arra semmi szükség. Vagy mégis? Murph szobájában ugyanis különös jelenségek történnek: mintha valaki üzenni szeretne valamit. Cooper és lánya elindul, hogy utánajárjanak a rejtélynek. Így akadnak rá dr. Brandre (Michael Caine) és a titkos NASAra, aki/amely gőzerővel dolgozik az emberiség kimentésén. És mire a néző néhányat pislog, Cooper már úton is van egy féreglyuk felé, melyen keresztül a világegyetem egy távoli sarkában talán rálelhet az új otthonra.
Nem a féregjárat az egyetlen szakkifejezés, mellyel a Csillagok között című scifi nézője találkozik. Eseményhorizont, fekete lyuk, az idő mint térbeli dimenzió – ömlenek ránk az elméleti fizika fogalmai. Persze jól átgondolva – bármit mondjanak is a film bírálói –, hiszen Kip Thorne volt a film egyik kiötlője, aki maga is az elméleti fizika szakértője. Nolan nagy dobása ebben a filmben elsősorban az volt, hogy mindezeket a fogalmakat láthatóvá tette.
Az intergalaktikus utazgatás önmagában nem elég egy filmhez, szükség van egy – lehetőleg drámai – konfliktusra is. Ebben az esetben apa és lánya kapcsolata lesz az, amit nemcsak Cooper, hanem mi is megkönnyezhetünk. A pilóta azért vállalkozik a küldetésre, mert meg szeretné menteni a földlakókat, köztük a családját is. Ám a kiválasztott bolygók egy fekete lyuk – a Gargantua – körül keringenek, márpedig egy ilyen égitest közelében az idő lassabban telik. Ami Cooper és társa, Brand (Anne Hathaway) számára egykét óra, az a földieknek huszonnyolc év. Ez pedig szinte lehetetlenné teszi, hogy Cooper betartsa ígéretét, és hazatérjen a lányához. De vajon mi egy apa kötelessége? Belevágni egy kétes vállalkozásba, még akkor is, ha talán így megmenthető az emberiség, vagy a gyerekei mellett maradni? A világ megmentője bárki lehet, de egy kislánynak egyetlen apja van. Nolan nem ad választ, inkább bemutatja, miként őrlődik mind a két fél kétségei és örökre elhalasztott lehetőségei között.
De térjünk vissza az időhöz, amelynek valóságáról Szent Ágoston ezt írta: „Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” A film – elsősorban Stephen Hawking elgondolásai alapján – a fizikai időről alkotott elképzeléseinket is megjeleníti. Eszerint az emberi lét egyik nehézsége, hogy térben képes ide-oda mozogni, ám az időben nem. Az eltelt idő számunkra egyszer és mindenkorra eltűnt. Nolan az objektív időt szubjektív problémává, már-már tragédiává teszi. Cooper drámája az, hogy az ő és lánya leélt élete nem halad párhuzamosan. Így a csupán elméletinek látszó felvetés az ember létezésének sarokpontjára is rámutat: az idő súlya önmagában képes maga alá préselni bennünket.
A személyes dráma mellett ugyanakkor van egy közösségi is: az emberi faj léte, túlélése. A film készítői minden eszközzel be akarnak vonni minket az utolsó idők végzetes napjaiba. Kire számíthatunk, ha már minden veszni látszik? Nolan igyekszik minden Deus ex machinaszerű megoldást száműzni filmjéből. Isten nem segít – fel sem merül ez a lehetőség –, és ezúttal az idegenek sem látogatnak meg minket, hogy elárulják a Nagy Titkot. Magunkra maradtunk, sőt ott is csak mi voltunk és vagyunk, ahol mindeddig valaki mást sejtettünk.
Milyen lesz, amikor közeleg a Föld pusztulása? Mit tapasztalhat az, aki átkel egy féregjáraton? Milyenek lehetnek a távoli csillagrendszerek bolygói? Hogyan néz ki egy fekete lyuk közelről, és mi lesz, ha beleesik valaki? És milyen a negyedik dimenzióként emlegetett idő, ha térbeli? Aki kíváncsi minderre, nézze meg a Csillagok között című filmet.
