Ezt a tanácsot adta Josip Loncar a kaposvári Szent Imre-templom háromnapos búcsúi lelkigyakorlatán megjelent népes hallgatóságának. A Készítsétek az Úr útját! címmel meghirdetett, családfagyógyítással és ősök miséjével záruló, dicsőítéssel és szentségimádással gazdagított triduum tanításai a szentírási szakaszok rendszeres tanulmányozásáról, értelmezéséről, élővé tételéről szóltak, s arról, hogy bizalommal forduljunk Máriához, Jézushoz; fogadjuk el az Úr által felkínált gyógyulást, szabadulást, hiszen Isten a legfőbb orvos, csodatételeiről számos helyen olvashatunk a Szentírásban.
A szelíden provokatív, radikalitásáról ismert és kedvelt horvátországi evangelizátor, az Erő a magasból és A hit útjára lépni című kötetek szerzője püspöki engedéllyel mintegy két évtizede járja a világot, hogy Jézussal szembesülve és szembesítve az örömhírről tegyen tanúságot, és mindannyiunkkal megossza meggyőződését: ha tíz éven át naponta imádkozzuk mindig ugyanazt, és ragaszkodunk jól bevált szokásainkhoz, a szívünk, az életünk jottányit sem változik. Pedig meg kell(ene) térnünk, ám ehhez az egész életen át tartó folyamathoz elengedhetetlen, hogy ne csak értelmünkkel higgyük el Isten létét, hanem a szívünkkel is. A keresztényeknek Krisztus rajongóinak kellene lenniük; olyanoknak, akik órákig tudnak beszélni az Úrról, ehelyett viszont azt tapasztaljuk, hogy egy „átlagkeresztény” jó, ha három percig képes erre. Pedig Jézus életének minden mozzanatát ismernünk kellene, s ennek kiváltképp örülne Mária. Ha ismernénk fiának cselekedeteit, tanításait, akkor a rózsafüzért is más lelkülettel mondanánk, és másként lennénk jelen a szentmiséken is. Isten igéje hallatlanul izgalmas, és általa a liturgia is érdekesebbé válhat, mint ahogy a szentségek, az imádságok is teljesebben megérinthetnének bennünket.
Van olyan plébánia, állítja Loncar, ahol egyetlen hívő sem keresi igaz szívvel Jézust. Dicsőítik őt, imádkoznak hozzá, de a legalapvetőbb tényeket nem ismerik Jézus népének történetéből. Azt sem tanulták meg, hogy Isten erejében kell szolgálni. Egy közösség például hat éven át imádkozott egy személyért, hogy megszabaduljon a gonosz lélektől. Két pap és több világi alkotta a csoportot, de nem volt érzékelhető eredmény. Mégpedig azért, mert először napokon át magukért kellett volna imádkozniuk és böjtölniük, hogy töltse be őket a Szentlélek, hogy megérkezzen az erő a magasból; ekkor kaptak volna valódi hatalmat az ellenséges erő ellen. Így viszont Isten sírt, az ördög meg nevetett…
Josip Loncar külön találkozott a plébánián a Kaposváron közbenjáró imát végzőkkel. Humorosan megjegyezte: a gazdagoknak és a plébánosoknak nincs elég idejük. Jézus azt is mondhatta volna: nehéz egy plébánosnak bejutni a mennyek országába. Nem az a legnagyobb problémájuk, hogy nincs idejük imádkozni, hanem az, hogy nem képesek felfogni: az ő munkájuk az ima. A plébánia helyzete nem a munka, hanem az ima révén változik meg. Az evangelizátor szerint a teológián sajnos nem igazán tanítják imádkozni a hallgatókat. Akkor hogyan adhatnának tanácsot a híveknek, akiket nemcsak gyógyítani, hanem szabadítani is kellene, ám e kettő együtt sem rossz kombináció. A plébánia lelkiségi programjaiba bekapcsolódó világiaknak pedig tudniuk kell: nagy feladat vár rájuk az evangelizáció terén (is). Egy maroknyi ember valóban hisz, egy másik, maroknyi csoportba tartozóknak pedig lényegében nincs hitük. A legnagyobb többséget az el nem kötelezett emberek alkotják, akik ugyan hisznek Istenben, de nem érdeklődnek iránta. Karácsonykor, húsvétkor betérnek a templomba, ám a Szentlélekre nincs szükségük. Azt gondolják: jó ember vagyok, és a jó emberek üdvözülnek. Holott nem a jóságunk, hanem a hitünk által üdvözülhetünk.
Josip Loncar arról is beszélt: néhány napja Rómában járt, ahol az evangelizációs iskolák koordinátoraival találkozott. Ott hangzott el: az európai megkeresztelt katolikusoknak csupán egy százaléka jár rendszeresen misére. Kilencvenkilenc százalékuk nem érdeklődik. Van tehát feladat bőven: megszólítani a többséget. Igaz, a haláleset, a gyógyíthatatlan betegség, a családi problémák özöne, az anyagi ellehetetlenülés egyeseknél meghozza az Isten felé fordulást, és az is érzékelhető: Isten nem számonkérő és személyválogató, Jézus folyamatosan gyógyítja az embereket, és ezért semmit sem kér cserébe.
Loncar arra is felhívta a figyelmet, hogy a Szentírás olvasása mindennél hatékonyabb eszköz. Ezért arra biztatta a jelenlévőket, hogy szánjanak napi egy órát a könyvek könyvének tanulmányozására, egy-egy igerész átelmélkedésére, mert az evangélium hirdetése – ahogy a meghívó Varga László atya fogalmazott korábban – valóban lendületbe hozhatja a világot.
– Ha egy éven át napi egy órát szántok az Igére, akkor megújul a Jézusról alkotott képetek, s lángolni fog a szívetek. Én arra tettem fel az életemet, hogy rábeszéljem az embereket a bibliaolvasásra – mondta hallgatóságának.
A négygyermekes evangelizátor azt sem rejtette véka alá, hogy a bibliafordítások egybevetése is foglalkoztatja, hiszen minden szó, nyelvi árnyalat szövegmódosító hatású lehet. Tanításain arra szokta kérni a híveket, hogy emelje fel a kezét az, aki úgy érzi, hivatása az örömhír hirdetése. Ilyenkor rendszerint csupán néhány kéz lendül a magasba. Ám ha azt kérdezi: ki érzi úgy, hogy legalább egy embernek meg kell térnie a környezetében, akkor valamennyi kéz felemelkedik…
Josip Loncar az Oltáriszentség jelenlétében osztotta meg velünk az ismeret szavát, s különösen megrázó volt, amikor arra kérte a jelenlévőket: most azokért imádkozzunk, akik öregen vagy fiatalon ebben az órában halnak meg, és betegágyuknál – a kórházban vagy odahaza – senki sem áll. Tanításában a halálba készülő embertársaink lelki kísérésére is felszólíttattunk.
A lelkigyakorlat családfagyógyítással folytatódott, amelyre egyénileg készülhettek fel a résztvevők, és családi fotók, apró mécsesek, gitár- és énekszó áhítatában, rabságok, megkötözöttségek, átkok átvágásával, felszabadításával, a szeretet, az irgalom és a kiengesztelődés valóságában, nyílt szívvel fogadhattuk be Jézus Krisztus gyógyító kegyelmi ajándékait.
A záró szentmisében a házigazda plébános megjegyezte: miközben kikísérte a Zágrábba siető Josip Loncart – aki már másodízben hozta el közénk az evangelizáció tüzes örömét –, megkérdezte tőle: készen áll-e arra, hogy egy év múlva ismét tanítson bennünket. Azt válaszolta: ha egyetlen ember is hű marad ígéretéhez, és naponta szán egy órát a Szentírás tanulmányozására, akkor elfogadja a meghívást.
Vajon lesz-e közülünk akár egyetlenegy?
Fotó: Udvardy Márton
