Ő Thula, az egyéves Maine Coon macska. Okos és eleven kis jószág, és bármit csináljon is Iris, a cica ott van, és „segíteni” akar. Játszik a playdoh-val, a puzzle-lel, az üveggolyókkal, fürdik, biciklizik és fest a gazdájával. „Thula hatására csökkent Iris szorongása. Amióta megvan, Iris sokkal nyugodtabb és egyre közvetlenebb – mondja a kislány anyja, Arabella. – Elkezdett beszélni is a macskához, olyasmiket mond neki, hogy ül a cica.” Iris nemrég például még utált fürödni, hajat mosni meg pláne, most viszont, hogy a cica is fürdik vele, már örömmel ül be a kádba.
„Sok történetet hallottunk már, amely arról szól, milyen csodálatos hatásuk lehet az állatoknak az autista gyerekekre – meséli az anya. – El is vittük Irist egy lovas terápiára, de nem mutatott nagy érdeklődést. Aztán egy kutyával próbáltuk összebarátkoztatni, ám nem szerette, ha megnyalja az arcát vagy ráugrik, és a kutya hiperaktivitása felzaklatta őt. Úgyhogy egy időre felhagytunk az állatterápia gondolatával.” Ám nem sokkal később jött a macska ötlete, de Iris nem kedvelte meg, és a cica sem szerette őt. „Ekkor tényleg feladtam – árulja el Arabella –, arra gondoltam, nem próbálhatok ki mindenféle állatot, nem fair velük szemben, és Irisnek sem segítek vele.” Aztán Arabella öccsének a barátnője megkérte a családot, hogy vigyázzanak a macskájára, amíg ő külföldön lesz. „Ez egy szibériai cica volt, és Irisszel azonnal egymásra hangolódtak – meséli a kislány anyja. – Ekkor rájöttem, csak az volt a baj, hogy még nem találtam meg a megfelelő állatot.” Thula nem kimondottan terápiás macska, de nagyon jó hatással van a gazdájára.
Irisnél 2011 decemberében állapították meg az autizmust, és a kislány a sok-sok terápiával azóta már rengeteget fejlődött. Korábban képtelen volt szemkontaktust kialakítani, nem tudott és nem akart játszani a szüleivel, szorongani kezdett, amikor más gyerekek közelébe került, és mániákus szokásai alakultak ki. Mostanra sikítozva kergetőzik a szüleivel, játszik, és megalkotta a saját jelrendszerét, így kommunikál az apjával és az anyjával, sőt, pár szót már ki is mond.
Kedvenc foglalatossága a festés. „Akkor jöttünk rá, hogy különleges tehetsége van hozzá, amikor a beszédterápián rajzolnia kellett – mondja az édesanya. – És hihetetlen, de több mint két órán át képes koncentrálni, ha fest.” Iris úgy jelzi, ha festeni szeretne, hogy odasétál a mosogatóhoz, és rámutat az ecsetre meg a vizesedényre. Ekkor az anyja előkészíti a festékeket, a kicsi pedig kiválasztja, mely színeket akarja használni. „Keveri a színeket – meséli Arabella –, olyan stílusa van, amit még egyetlen hasonló korú gyereknél sem láttam. Érti a színeket, és azt is, hogyan kombinálja őket. Egyszerűen ragyog, amikor látja őket életre kelni a papíron.” Van, hogy látszólag befejezi a festményt, leteszi az ecsetet, hagyja száradni a képet, de délután még dolgozik rajta egy kicsit. Ha pedig elkészült, és elégedett a munkájával, táncolni kezd. A képeknek Iris szülei adnak címet, aszerint, mire hasonlítanak az ábrák, vagy hogyan érzi magát a kislány, miközben festi őket.
Csak az Egyesült Királyságban, ahol Iris és családja él, nagyjából százezer gyereket érint az autizmus. Iris művészetével a szülők szeretnék felhívni a figyelmet az autizmusra, és céljuk, hogy inspirálják az autista gyerekeket nevelő családokat.
