„A kevesebb több lett volna…” – mondjuk néha, amikor valami vagy valaki túlontúl bőbeszédű, és a nagy mondani akarásban elveszni látszik a lényeg. Így van ez a templomainkban megjelenő tárgyakkal, szimbólumokkal, szobrokkal, szövegekkel is. Ha egyszerre túl sokat akarnak mondani, ha az ábrázolt igazságot nagyon a szájunkba akarják rágni, ha a Szent Kereszt vagy a Szűzanya iránti tiszteletet számolatlanul elhelyezett képekkel, szobrokkal akarják felkelteni, akkor gyakran éppen az ellenkező hatást érik el, mint amire hivatottak lennének. Ha egy oltár, egy miseruha önmagában, formájában és anyagában képtelen a tisztelet és az áhítat felébresztésére, akkor félő, hogy a rajta elhelyezett bibliai idézetek vagy didaktikus szimbólumok csak tovább rontanak a helyzeten. A dolgok nemessége önmagáért beszél, az ürességet pedig a fecsegő felszín sem képes elrejteni.
A templomaink alakításáért felelős művészeknek, építészeknek éppen ezért mindig szem előtt kell tartaniuk a zsinati felhívás folytatását is: „A templomok építésénél ügyelni kell arra, hogy alkalmasak legyenek a liturgikus cselekményekre, s tegyék lehetővé a hívek tevékeny részvételét.” Ha a liturgia titka, dinamikája és logikája megihleti a művészeket, valamint eleven párbeszédben maradnak a megrendelő egyházi közösséggel és annak hagyományával, akkor bízvást helyet kaphat alkotásukban sajátos géniuszuk, hiszen, ahogyan a zsinat fogalmaz: „Az Egyház egyetlen művészeti stílust sem tekintett kizárólagosan sajátjának, hanem, alkalmazkodva a népek jellegzetes adottságaihoz és a különféle szertartások igényeihez, minden korszak kifejezési formáját befogadta. Korunkban is biztosítani kell az Egyházban minden nép és földrész művészeti szabadságát – csak szolgálják megfelelő tisztelettel és kellő megbecsüléssel az Isten házát és a szent szertartásokat –, hogy napjaink művészete a maga remekléseivel csatlakozhassék ahhoz a kórushoz, amelyben elmúlt évszázadok kiváló művészei zengték a katolikus hit magasztalását.”
